Esős, de még enyhe…

Esős, de még enyhe az évszak. A köd istállók lehével bolyg a fák között. Tünődik a család, hány szüretelőt hívjunk – vagy reméljünk még napos időt? Pénzt érne a fény most. A nap még tele sajtárjából öntött arany ömlene a szőlőszemekbe, gazda zsebibe. Aszúvá most ér a muskotály leve. Pincében prés, puttony, csántér mosva már. Kádon ülve nézem az esőt, szitál, tőkék sora közt kis vízesést csinál; nagy bogyókkal küzdve fut a pici ár. Ősz van! Emelődik a kútban a víz. Messzebb száll a hang, a csíz panasza is. Rekedt zaj úr minden dalon, éneken. Szólnak a kereplők, mint nagypénteken. De mérges-zöld még a diófán a lomb, de minden lombot a köd fénymázba vont, de oly üde, ékes, édes a világ, mint végnapodon majd, könnycseppeden át. (Mint végnapomon majd: bólogva ülök a romlás aranyló jegyei között. Isten veled, Édes, félévig sütött, leáldozik arcod hegyeim mögött. S forr az ősz a völgyben, zúg a laposon, mint tavaszi ár, de sárga-piroson. Álmodol velem még? Így láss: habokon lépdelek, egyszerre némán lebukom.)