Alkonyat

Elmult ma is a délután.
És csak a fecskék vigadoznak,
részegen a ház oldalán.
Ez a nap is, a lebukó nap
olyan volt, mint a szomjuzónak
a borral telt pohár, amit
feléje nyúlva feltaszít.
Irtam egy hosszú levelet.
Melegen, frissen, mint a hajnal
jön már reá a felelet
valahol szinte madárdallal.
A gyors napért csak ez vigasztal,
a gyors időért, hogy te is
vele jössz, egyre közelítsz.
Alakod könnyű vonalát
rajzolják a csapongó fecskék.
Léptedtől könnyül a világ,
várja a szív, hogy hitegessék.
Enyhül bennem az ős betegség:
az öregség is – kezemet
nyujtanám, mint a gyerekek.
A nyárfán ül megint a hold
s bízni lehet az emberekbe;
mint kóstolót, mint biztatót
ők adtak kedvesen kezembe.
Nyílik a jövő, mint nevetve
piruló szűz, midőn magát
nyujtja egy kézfogáson át.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]