Alkonyat

Elmult ma is a délután. És csak a fecskék vigadoznak, részegen a ház oldalán. Ez a nap is, a lebukó nap olyan volt, mint a szomjuzónak a borral telt pohár, amit feléje nyúlva feltaszít. Irtam egy hosszú levelet. Melegen, frissen, mint a hajnal jön már reá a felelet valahol szinte madárdallal. A gyors napért csak ez vigasztal, a gyors időért, hogy te is vele jössz, egyre közelítsz. Alakod könnyű vonalát rajzolják a csapongó fecskék. Léptedtől könnyül a világ, várja a szív, hogy hitegessék. Enyhül bennem az ős betegség: az öregség is – kezemet nyujtanám, mint a gyerekek. A nyárfán ül megint a hold s bízni lehet az emberekbe; mint kóstolót, mint biztatót ők adtak kedvesen kezembe. Nyílik a jövő, mint nevetve piruló szűz, midőn magát nyujtja egy kézfogáson át.