Hasztalan

Belőled büszke kurjantással – belőlem forrósággal, lázzal és látomásra hadart szókkal és haragot harapó foggal ütközik ki, hiába fojtnám a magyarság, a mult, a fajtám. Föl-föllégzem, aztán újra kezem gyurva és szemem húnyva küzdök vele, mint betegséggel, rohammal, nyavalyatöréssel. Titkolnám, ajkam összezárul, arcom rándítja és elárul. Ki baját, bűnét örököltem? Hol ragadt rám, milyen tömegben ez a ragály, mily szellőzetlen szobákban, karokban, ölekben? Bújnék vele, szabadba kerget, a világ előtt szégyenít meg. Ifjan vén könyveket lapoztam, pír öntött el, lobogtam, ottan fogott el, ott várt, lesben állva, száz éve már áldozatára? Egy lágy dalban, mely szállt, hizelgett s egyszerre torkomon marok lett? Torkom szorul, de ő nem enged, jajong, hogy én is jajra keljek, kiért, miért? Nem válaszol, csak jajong, hogy érte is jajongjak és bár tudom, csak bajt okozhat, dől belőlem a szörnyű jóslat.