Ki szól?
|
A falukutatóknak
| gyakran megálltam a beszédben: |
| egyszerre hangsulyom, szavam |
| meghalt apámé volt egészen. |
| Mosolyát is érezni véltem, |
| szájam körül a tört mosolyt, |
| mikor néha jó kedve volt. |
|
| Hát fia vagyok, mondtam, és |
| lelke kicsit még élni vágyna; |
| annak, ki vágyott s mind hiába. |
| Mi kéne? – tükör elé állva |
|
| Az enyém az a fintor ott, |
| vagy övé, mely ajkamra lebben? |
| „Mi kell?” – „Te is azt gúnyolod, |
| ki ugyse kaphat semmit ittlenn?” |
| Zavartan néztem, redőimben |
| holt arca gőgös mosolyát. |
|
| …Van helyem, szavam sok helyen. |
| Szmokingban, márvány-kandallóhoz |
| mit szólna mostan ő szavamhoz |
| – vág belém – s e finom kör ahhoz, |
| ha egyszerre az ő szavát, |
|
| Tudom, mit lehet, nem lehet. |
| Már csak ha az indulat elkap, |
| futnak számra az elfeledt |
| tájszavak, mint rejtező hadnak |
| Ki szól? Ki vár ott egyre ránk? |
| Csend van. Vigyázhattok reánk! |
|
|
|