Hódítók
Ez a vidék, jobbágyi esetlen |
kezeivel ez nevelt föl engem |
s tett elibéd… ahogy ezer éve |
borát, rozsát urai elébe. |
|
Elfogadtad: lába elé rántott, |
ha szolgád volt, most az uraságod. |
Nézz szemébe, nézz fel a határnál: |
akarod vagy nem, ez a hazád már. |
|
Köszöntsd a vén Mári nénit szépen, |
gyerekkorom ott szunnyad szívében. |
Türd a borzas Béni bácsi bajszát, |
abban meg az öregségem bujkál. |
|
Legyen kedves, mi csak érdekesség, |
multam, jövőm: mind a csizmás vendég, |
körben a raj tatárarcú gyermek; |
gyermekeid is ilyenek lesznek. |
|
Dobott pányva, csel, horog voltam csak, |
ha neveltek, ha felhajitottak, |
csak azért, hogy mint Dúl udvarából |
ilyen zsákmányt fogjak a világból. |
|
Örömükre vagy büszkeségükre, |
ezer évnyi szomjukra-éhükre, |
mely a mélyből, mint a sárkányhang jő – |
nyugodj bele már, gyönyörű rabnő. |
|
Otthon vagyok, bólogatva mondom, |
mondd utánam bólogatva: otthon. |
Apád, anyád, feledd el a multat, |
szived sebe talán begyógyulhat. |
|
Kötözze, mint enyémet, a lágy hit, |
mely estente bölcsőm körül szállt itt |
kolompszóban, így szelídítvén meg |
magyarrá a messziről jött éjet. |
|
Senki vagy, míg senkit se szerettél, |
senkié, míg bárkié lehetnél. |
Akkor voltál fogoly, amíg semmi |
nem szólított magad elengedni – |
|
Kóbor hajó, aszerint, hol várják, |
utast váltva, váltja a hazáját: |
asszonysorssal úgy lesz hazád annak |
a hazája, kinek szíved adtad. |
|
Keverő sors, kevert szép magyarság, |
beolvasztja mosolyod aranyját, |
beolvasztja hangod nemes fémjét, |
homlokod és szemed szelid fényét, |
|
elkeveri s még ezredek mulva |
lányainak ékszer gyanánt nyujtja. |
Forr a jövő, tán kiforrja végre, |
mit isten belégondolt e népbe. |
|
|
|