Hódítók

Ez a vidék, jobbágyi esetlen kezeivel ez nevelt föl engem s tett elibéd… ahogy ezer éve borát, rozsát urai elébe.   Elfogadtad: lába elé rántott, ha szolgád volt, most az uraságod. Nézz szemébe, nézz fel a határnál: akarod vagy nem, ez a hazád már. Köszöntsd a vén Mári nénit szépen, gyerekkorom ott szunnyad szívében. Türd a borzas Béni bácsi bajszát, abban meg az öregségem bujkál.   Legyen kedves, mi csak érdekesség, multam, jövőm: mind a csizmás vendég, körben a raj tatárarcú gyermek; gyermekeid is ilyenek lesznek. Dobott pányva, csel, horog voltam csak, ha neveltek, ha felhajitottak, csak azért, hogy mint Dúl udvarából ilyen zsákmányt fogjak a világból.   Örömükre vagy büszkeségükre, ezer évnyi szomjukra-éhükre, mely a mélyből, mint a sárkányhang jő – nyugodj bele már, gyönyörű rabnő. Otthon vagyok, bólogatva mondom, mondd utánam bólogatva: otthon. Apád, anyád, feledd el a multat, szived sebe talán begyógyulhat.   Kötözze, mint enyémet, a lágy hit, mely estente bölcsőm körül szállt itt kolompszóban, így szelídítvén meg magyarrá a messziről jött éjet. Senki vagy, míg senkit se szerettél, senkié, míg bárkié lehetnél. Akkor voltál fogoly, amíg semmi nem szólított magad elengedni –   Kóbor hajó, aszerint, hol várják, utast váltva, váltja a hazáját: asszonysorssal úgy lesz hazád annak a hazája, kinek szíved adtad. Keverő sors, kevert szép magyarság, beolvasztja mosolyod aranyját, beolvasztja hangod nemes fémjét, homlokod és szemed szelid fényét,   elkeveri s még ezredek mulva lányainak ékszer gyanánt nyujtja. Forr a jövő, tán kiforrja végre, mit isten belégondolt e népbe.