Dülő-út

Felkapják fénylő nyakukat   a fülelő lovak, feléd tekint a ronggyal meztelen   csikós és később egy juhász – Kopárságával vad és szertelen a táj; azzal jajong, hogy hallgatag.   Felemel s rögtön megaláz.   Üres, azáltal óriás. …Se fa. A dombon csak egy vén akác   éli száműzött életét, villantja dereka fehér sebét;   betegen is még elmatat,   mint megtűrt vén cseléd. Ő tetvezi ki az állatokat,   a szelekre is ő vigyáz:   minden kis szellőt rajtakap.   Lebben, ledől a por fehér fellege, mint könyvben a lap   és ahogy eloszol a kocsi mellől, újra ez a kép   fordul eléd.   A magas ég alatt csak egy kétlábra álló csöppnyi vad, egy ürge ugrásával gazdagabb.   Mégis e síkokat lapozva   egy népnek sorsát forgathatod át! Itt tartogatja – ő tudja mi okra –   egy ezredév emlékeit hazád. Őskora lappang a szittyós laposba, cserény villantja vissza Ázsiát.   De ott az ól s a boglya-sor amott   Európáig ballagott. Utána kunyhó: vályog-skatulya;   be sem vakolták a falát; teteje nincs, előtte vad kutya   őrzi a körmös pusztulást. Aztán sokára egy tábla búza, szőlő. Az árokparton egy család; költözködik: mellette batyuja. Napszámos tol egy sánta taligát.   A népvándorlás leszakadt   csapatai, úgy tengenek, viszik hiába-szerszámaikat, viszik, vagy hozzák a nincstelenek.   – Hová? Haza?   Hol ami őnekik haza? Egy madár áll a nyári alkonyat csúcsán; száz éve még sas lehetett. Meresztve égre egy kerek szemét csak néz a vén rét-alji kút – Kakas, cséplőgép, zörgő kerekek   jelzik a lomb közibe tért,   a csecsemő-álmú falut.   Mint kígyó tekereg   belé nyugat felől az út   s kiszopja belőle a vért. *   Ide hoztalak. A dűlő-utakon, mint színfalak   mögött, hol semmi díszlet, csak por, huzat és egypár ingatag kellék (kereszt) és őgyelgő alak,   itt ismersz engem is meg; szerelmem, itt ismered meg magad: hogyan fűzöd sorsodba sorsomat. Minden jelenség, minden mozdulat eszméim része itt: egy gondolat, szerepét váró akarat, ha még   lehet miért. E nép löki a vért szívembe, számba az igét.   Hazugság vagyok, puszta kép nélkülük, létre nem lehelt agyag; s szívedbe is csak álmod, semmiség!   Testem e nép, e táj – Nem lehet szólnom, cselekednem, néma vagyok és tehetetlen, tetteim letörnek kezemről, amig e szép anyag, amelyből formáltattam és teremtettem,   talpra nem áll,   hogy felnövesszen.