Naplójegyzetek otthon

1   Nem volt hó, ami elolvadjon, eresz nem sír, ér nem nevet kárörvendőn, ahogy a parton alig bővülve lesiet.   Nem törölgetnek, nem söpörnek, mint máskor, szárítva a kátyút: a napsugarak, ahogy jönnek, porzó uton szedik a lábuk.   Tiszta a táj. Nincs semmi dolga, úri vendégként, gondtalan áll, sétál a nap bólogatva a határban, a faluban.   Amire néz, visszakacsint rá: a fű, a járomszeg, az ablak, a nyúlfarknyi ezernyi villám szőrén a jólfutó lovaknak.   Lám, sárga már a barka bolyha, minden helyén ragyog, csacsog, már nem hiányzik, csak a gólya, megszólal mindjárt: itt vagyok.   Nézi a nincstelen a tiszta bárányfelhők sor barázdáit – kapáját azokba akassza? csak ő nem szól; már nem vitázik.   2   Csak ő és aki tudja sorsát, fia, a költő hallgatag; szívén, gondra övé az ország, egy raj gazdasági adat.   A szakbeszédek, mint a versek álmot fűznek – ő gondol arra, mit mulaszt el megint e nemzet; pirulna is, ha ő szavalna.   Mit mulasztott! A vízimalmok kereke felnyög és forog. Fordulna vén falvam is boldog dologra; nyög csak és dohog.   Dől ingyen a tavasz fölébe s mint szél s folyó elfoly hiába – Néz árván a paraszt elébe és néz még árvábban utána.   A háló, amellyel kifogná mi három évszakban nyüzsög: a föld, melyet – gondoljatok rá! megigértetek, hol a föld?   – A határt jártam. Olvasatlan gyűrődött zsebemben az ujság. Az új tanyákat olvasgatva olvastam sorsod, árva ország.