Hazám

Hazám szorít és fáj, kisebbedik, oh, nemcsak határain át! Érzem a végek rezzenéseit, hevét; testemen érzem a hazát. Ilyen közel jött. Nemrég szabadon mozoghattam még tőle. Mint apám házát, eszembe őt is csak bajom juttatta; úgy volt csak, hogy várt reám. Mi feszíthette most körém? Rekedt viharral nyomja hozzám a világ. A bőröm szinte. Ki őt sérti meg, elevenembe, jogaimba vág. Szorongok benne; s érte! Igy enyém. Ahogy szorítják – hogy lélekzetet vehessek – vissza úgy szorítok én, válok részévé, hogy szabad legyek! Voltak, kiket a sors úgy megnövelt, hogy országot tudtak betölteni, hogy őket ölte, ki kést abba vert. Kezdem a hősök jaját érteni. Veszélyes kor. Fogadj be úgy, hazám, hogy kezedet, ha védőn fölveted, érezzem; én is úgy mozdítanám s dícsérjelek, mint jó reflexemet. Fogadj be úgy, ha még jóra-konok ifjú erőmmel jobbat akarok, érezzem: mozdul óriás tagod: anyag, de véled lélek is vagyok!