Ha mindent elvesztünk mi…

Eltelhetett másfél órája, hogy barátunkat bevitték a műtőbe „tíz percre csak” – mondták az orvosok. Élet-halálról volt szó; már az első tíz perc elég volt, hogy mindegyikőnk ön-szívverése föl-fölbillenő mérleg-játékán mérje, hogy mit ér bent az élet néki – ha hiány lesz.   Öten jártunk le-föl a szőnyeges folyosón, minden léptet és pillantást úgy indítva, hogy félútról, ha kell, az ajtóhoz röppenjen, mely egyszerre volt rémület, remény s öröm zsilipje.   Sápadtan én is, mint a többiek? Arcukról olvastam félelmemet. Egyik kezemben bróm volt és pohár víz, a másikban egy őrjöngő madárként csapongó női kéz, a reszkető feleségé; sírt az, de úgy, hogy könnye a vigaszra vont gépies mosolyban kanyargott; némán sírt, nehogy behalljék; szemejárása kérdte csak a téboly fényével: hitves vagyok-e vagy özvegy? Miközben szája, mint szeppent gyerek, rágta a csillapítókat kezemből.   A falnak dőlt. Aztán – ha nem fogom meg – a földre hull. Nem bírta már. Öt éve járta mind feljebb, mind akadóbb szívvel a próbáltatás hegységét, amelynek nincs csúcsa, tán az égben sem, hova Jézus zokogva rajta felfutott… Vigasz, ó szörnyű csapda! Itt is azzal vigasztaltuk az asszonyt, hogy mi vár rá, férj, gyermek iránt mennyi áldozat még!   Hallotta? S azt gondolta, nincs tovább út? Hogy csúcsra ért, mert oly mélységeket lát? Fölnézett, levegőért kapkodott, kezét harapta, emberáldozatként, majd torkát tépte: fájjon, mint neki. Aztán megszédült; lankadó vonásain láttam, milyen utat tesz lefelé, míg karomba, majd a székre hull. Elájult? Mi rázta fel? Szeme máris kinyílt s verdesve, szinte dadogva ragyogta felénk a kérdést: mi történt azóta?   Mióta vártunk? Már magamnak is hazudtam, nem kilenckor: tízkor kezdték a műtétet, még később s van idő még reményre! Majd torzítva az a kép tűnt elém, ahogy barátunkat bevitték… kísértetek, egyenruhás pribékek, majd vándor körül lomha nagy kutyák, vicsorgón ezek s azok is… Midőn kijött az egyik nyájas orvos és „Nagyságos asszonyt kéri” – mondta halkan.   Az akarat, hogy fölkel, csak szemöldén rándult a nőnek, ott is megbicsaklott. „Nincs semmi baj” – szólt az orvos. A fordult lélek csak erre dobta ki az arcra a riadalmat, mit őrzött, hogy baj van!   Két oldalt fogtuk az asszonyt; ha egyik lába lépett is a remény felé, a másik megtorpant, minthogyha attól nyílhatna sír, hogy ő feléje indul – Midőn kigördült a toló-kocsi a fehér párnán is fehér beteggel.   Nagy sötét szeme annak még nagyobbra nőtt a fájdalomtól, mely – szóra némán – odagyűlt, ott lelt kifelé utat. Ezt vetette ránk a beteg, a jaj e reflektorát, éjsötétet a fénybe, s mert fuldokolt, csak súgta: megfulok.   Azért mondtam el ezt, hogy elmondjam még, mi erre történt. Biztos és vidám hang rezzent ekkor, rezzentette ki szivemből, a folyosóról, a házból a csöndet, mely már a halálé volt. Tisztán repült e hang – a feleségé, trillázva szinte akadályain!   Hogy mit mondott, már nem tudom. – „Ne félj!” „Meggyógyulsz!” tán ezt – csak röptét tudom s a mosoly, száj, kéz friss röpdeléseit, mik az asszonyról áradtak, oly dúsan, hogy egész-maga szinte egy szárnyverés volt, az élet testet öltött könnyűsége, ahogy perdült, szállt a kocsi körül, míg el nem tüntek a beteg-felvonóban, köznapin, mint a hiteles csodák.   Mi szülte ujjá? Mi váltotta át? Honnan kapott erőt? Mily mennyiség lett itt új minőség? Én már elfogadtam, bár azt sem értem, hogy miként lehet az ekrazit fehér pora vezúvnyi füstté, robajjá, városnyi halállá. A rossz az nem csodás. De mázsa kínból bár egy porszem remény? A megtörött test hogy végzi el ön-úrfelmutatását? Ha mindent elvesztünk mi, férfiak, mit rejtetek ti még, nők? Fájdalomtól őrjöng világunk. Lesz, ki jajszavára ujjá szüli magát? Ki megtanítja torzult arcunk az elfeledt mosolyra?