Haza, a magasban

Jöhet idő, hogy emlékezni bátrabb dolog lesz, mint tervezni – bátrabb új hont a mult időkben fürkészni, mint a jövendőben –? Mi gondom! – áll az én hazám már, védőbben minden magasságnál. Csak nézelődöm, járok, élek, fegyvert szereztem, bűv-igéket. Már meg is osztom, ha elmondom, milyen e biztos, titkos otthon. Dörmögj, testvér, egy sor Petőfit, köréd varázskör teremtődik. Ha új tatárhad, ha kufárhad özönli el a tiszta tájat, ha útaink megcsavarodnak, mint giliszta, ha rátapodnak: te mondd magadban, behunyt szemmel, csak mondd a szókat, miktől egyszer futó homokok, népek, házak Magyarországgá összeálltak. Dühöngő folyók kezesedtek, konok bércek – ezt ne felejtsed, ha megyünk büszke szájjal vissza, mint várainkba, titkainkba. Mert nem ijeszt, mi csak ijeszthet, nem ölhet, mi csak ölne minket, mormolj magadra varázsinget, kiáltsd az éjbe Berzsenyinket. Míg a szabad mezőkön jártál, szedd össze, pajtás, amit láttál, mit szívvel, ésszel zsákmányoltál, vidám vitáknál, leányoknál. Mint Noé a bárkába egykor, hozz fajtát minden gondolatból, ábrándok árvult szerepét is, álmaid állatseregét is. Lapuljanak bár ezredévig némán, mint visszhang, ha nem kérdik, szavaid annál meglepőbbet dörögnek majd a kérdezőknek. Figyelj hát és tanuld a példát, a messzehangzóan is némát. Karolva könyvem kebelemre, nevetve nézek ellenemre. Mert ha sehol is: otthon állok, mert az a való, mit én látok, akkor is, ha mint délibábot, fordítva látom a világot. Igy maradok meg hírvivőnek őrzeni kincses temetőket. Homlokon lőhetnek, ha tetszik, mi ott fészkel, égbemenekszik.