Hűtlen jövő¹

1938

Haza, a magasban

Jöhet idő, hogy emlékezni

bátrabb dolog lesz, mint tervezni –

bátrabb új hont a mult időkben

fürkészni, mint a jövendőben –?

Mi gondom! – áll az én hazám már,

védőbben minden magasságnál.

Csak nézelődöm, járok, élek,

fegyvert szereztem, bűv-igéket.

Már meg is osztom, ha elmondom,

milyen e biztos, titkos otthon.

Dörmögj, testvér, egy sor Petőfit,

köréd varázskör teremtődik.

Ha új tatárhad, ha kufárhad

özönli el a tiszta tájat,

ha útaink megcsavarodnak,

mint giliszta, ha rátapodnak:

te mondd magadban, behunyt szemmel,

csak mondd a szókat, miktől egyszer

futó homokok, népek, házak

Magyarországgá összeálltak.

Dühöngő folyók kezesedtek,

konok bércek – ezt ne felejtsed,

ha megyünk büszke szájjal vissza,

mint várainkba, titkainkba.

Mert nem ijeszt, mi csak ijeszthet,

nem ölhet, mi csak ölne minket,

mormolj magadra varázsinget,

kiáltsd az éjbe Berzsenyinket.

Míg a szabad mezőkön jártál,

szedd össze, pajtás, amit láttál,

mit szívvel, ésszel zsákmányoltál,

vidám vitáknál, leányoknál.

Mint Noé a bárkába egykor,

hozz fajtát minden gondolatból,

ábrándok árvult szerepét is,

álmaid állatseregét is.

Lapuljanak bár ezredévig

némán, mint visszhang, ha nem kérdik,

szavaid annál meglepőbbet

dörögnek majd a kérdezőknek.

Figyelj hát és tanuld a példát,

a messzehangzóan is némát.

Karolva könyvem kebelemre,

nevetve nézek ellenemre.

Mert ha sehol is: otthon állok,

mert az a való, mit én látok,

akkor is, ha mint délibábot,

fordítva látom a világot.

Igy maradok meg hírvivőnek

őrzeni kincses temetőket.

Homlokon lőhetnek, ha tetszik,

mi ott fészkel, égbemenekszik.

Ha mindent elvesztünk mi…

Eltelhetett másfél órája, hogy

barátunkat bevitték a műtőbe

„tíz percre csak” – mondták az orvosok.

Élet-halálról volt szó; már az első

tíz perc elég volt, hogy mindegyikőnk

ön-szívverése föl-fölbillenő

mérleg-játékán mérje, hogy mit ér

bent az élet néki – ha hiány lesz.

Öten jártunk le-föl a szőnyeges

folyosón, minden léptet és pillantást

úgy indítva, hogy félútról, ha kell,

az ajtóhoz röppenjen, mely egyszerre

volt rémület, remény s öröm zsilipje.

Sápadtan én is, mint a többiek?

Arcukról olvastam félelmemet.

Egyik kezemben bróm volt és pohár víz,

a másikban egy őrjöngő madárként

csapongó női kéz, a reszkető

feleségé; sírt az, de úgy, hogy könnye

a vigaszra vont gépies mosolyban

kanyargott; némán sírt, nehogy behalljék;

szemejárása kérdte csak a téboly

fényével: hitves vagyok-e vagy özvegy?

Miközben szája, mint szeppent gyerek,

rágta a csillapítókat kezemből.

A falnak dőlt. Aztán – ha nem fogom meg –

a földre hull. Nem bírta már. Öt éve

járta mind feljebb, mind akadóbb szívvel

a próbáltatás hegységét, amelynek

nincs csúcsa, tán az égben sem, hova

Jézus zokogva rajta felfutott…

Vigasz, ó szörnyű csapda! Itt is azzal

vigasztaltuk az asszonyt, hogy mi vár rá,

férj, gyermek iránt mennyi áldozat még!

Hallotta? S azt gondolta, nincs tovább út?

Hogy csúcsra ért, mert oly mélységeket lát?

Fölnézett, levegőért kapkodott,

kezét harapta, emberáldozatként,

majd torkát tépte: fájjon, mint neki.

Aztán megszédült; lankadó vonásain

láttam, milyen utat tesz lefelé, míg

karomba, majd a székre hull. Elájult?

Mi rázta fel? Szeme máris kinyílt

s verdesve, szinte dadogva ragyogta

felénk a kérdést: mi történt azóta?

Mióta vártunk? Már magamnak is

hazudtam, nem kilenckor: tízkor kezdték

a műtétet, még később s van idő még

reményre! Majd torzítva az a kép tűnt

elém, ahogy barátunkat bevitték…

kísértetek, egyenruhás pribékek,

majd vándor körül lomha nagy kutyák,

vicsorgón ezek s azok is… Midőn

kijött az egyik nyájas orvos és

„Nagyságos asszonyt kéri” – mondta halkan.

Az akarat, hogy fölkel, csak szemöldén

rándult a nőnek, ott is megbicsaklott.

„Nincs semmi baj” – szólt az orvos. A fordult

lélek csak erre dobta ki az arcra

a riadalmat, mit őrzött, hogy baj van!

Két oldalt fogtuk az asszonyt; ha egyik

lába lépett is a remény felé,

a másik megtorpant, minthogyha attól

nyílhatna sír, hogy ő feléje indul –

Midőn kigördült a toló-kocsi

a fehér párnán is fehér beteggel.

Nagy sötét szeme annak még nagyobbra

nőtt a fájdalomtól, mely – szóra némán –

odagyűlt, ott lelt kifelé utat.

Ezt vetette ránk a beteg, a jaj e

reflektorát, éjsötétet a fénybe,

s mert fuldokolt, csak súgta: megfulok.

Azért mondtam el ezt, hogy elmondjam még,

mi erre történt. Biztos és vidám

hang rezzent ekkor, rezzentette ki

szivemből, a folyosóról, a házból

a csöndet, mely már a halálé volt.

Tisztán repült e hang – a feleségé,

trillázva szinte akadályain!

Hogy mit mondott, már nem tudom. – „Ne félj!”

„Meggyógyulsz!” tán ezt – csak röptét tudom s a

mosoly, száj, kéz friss röpdeléseit, mik

az asszonyról áradtak, oly dúsan, hogy

egész-maga szinte egy szárnyverés volt,

az élet testet öltött könnyűsége,

ahogy perdült, szállt a kocsi körül, míg

el nem tüntek a beteg-felvonóban,

köznapin, mint a hiteles csodák.

Mi szülte ujjá? Mi váltotta át?

Honnan kapott erőt? Mily mennyiség lett

itt új minőség? Én már elfogadtam,

bár azt sem értem, hogy miként lehet

az ekrazit fehér pora vezúvnyi

füstté, robajjá, városnyi halállá.

A rossz az nem csodás. De mázsa kínból

bár egy porszem remény? A megtörött test

hogy végzi el ön-úrfelmutatását?

Ha mindent elvesztünk mi, férfiak,

mit rejtetek ti még, nők? Fájdalomtól

őrjöng világunk. Lesz, ki jajszavára

ujjá szüli magát? Ki megtanítja

torzult arcunk az elfeledt mosolyra?

Hazám

Hazám szorít és fáj, kisebbedik,

oh, nemcsak határain át!

Érzem a végek rezzenéseit,

hevét; testemen érzem a hazát.

Ilyen közel jött. Nemrég szabadon

mozoghattam még tőle. Mint apám

házát, eszembe őt is csak bajom

juttatta; úgy volt csak, hogy várt reám.

Mi feszíthette most körém? Rekedt

viharral nyomja hozzám a világ.

A bőröm szinte. Ki őt sérti meg,

elevenembe, jogaimba vág.

Szorongok benne; s érte! Igy enyém.

Ahogy szorítják – hogy lélekzetet

vehessek – vissza úgy szorítok én,

válok részévé, hogy szabad legyek!

Voltak, kiket a sors úgy megnövelt,

hogy országot tudtak betölteni,

hogy őket ölte, ki kést abba vert.

Kezdem a hősök jaját érteni.

Veszélyes kor. Fogadj be úgy, hazám,

hogy kezedet, ha védőn fölveted,

érezzem; én is úgy mozdítanám

s dícsérjelek, mint jó reflexemet.

Fogadj be úgy, ha még jóra-konok

ifjú erőmmel jobbat akarok,

érezzem: mozdul óriás tagod:

anyag, de véled lélek is vagyok!

Öt észrevétel

Rendbontó

A drótkerítés sűrű közein

átnyomja kínnal nagy fejét, nyakát

a harangvirág; ingyen, idekinn

szórja szépséges, mézes illatát.

Tíz férfi fekszik

Tíz férfi fekszik a forgalmas járdán;

nem fut rendőrért senki iszonyodva,

hogy mi történt?! – Mellettük ásó, csákány

jelzi, hogy dolgoznak csak, hajnal óta.

Vidéki vásárban

Nem ismerem a csillagok nevét. Nem

ismerek egy arcot sem e vásárban,

s mind ismerős. Éltek, midőn nem éltem:

magyarok; élnek örökké utánam.

Alkalmas példa

Koszorút, szűzet, jó ruhát, nevet,

még készpénzt is nyujtottak a nagyok,

hogy inségedről kezdtem éneket,

négy miljó koldus! – Orgazda vagyok?

Vagy előleg ez? Tégy próbát. Mit érted

elmondtam, ismételd meg az igéket.

Teremtő képzelet

Jár bibelődve bölcs tekintetem –

Én szenvedem,

amit kibogoz, az ítéletet –

Oh, éles képzelet

azt szeretem

benned, hogy senkinek, nekem

sem adsz pardont, nem bocsátasz meg sosem –

Igazságosztó! légy könyörtelen:

segítsed élnem e fél életet.

Naplójegyzetek otthon

1

Nem volt hó, ami elolvadjon,

eresz nem sír, ér nem nevet

kárörvendőn, ahogy a parton

alig bővülve lesiet.

Nem törölgetnek, nem söpörnek,

mint máskor, szárítva a kátyút:

a napsugarak, ahogy jönnek,

porzó uton szedik a lábuk.

Tiszta a táj. Nincs semmi dolga,

úri vendégként, gondtalan

áll, sétál a nap bólogatva

a határban, a faluban.

Amire néz, visszakacsint rá:

a fű, a járomszeg, az ablak,

a nyúlfarknyi ezernyi villám

szőrén a jólfutó lovaknak.

Lám, sárga már a barka bolyha,

minden helyén ragyog, csacsog,

már nem hiányzik, csak a gólya,

megszólal mindjárt: itt vagyok.

Nézi a nincstelen a tiszta

bárányfelhők sor barázdáit –

kapáját azokba akassza?

csak ő nem szól; már nem vitázik.

2

Csak ő és aki tudja sorsát,

fia, a költő hallgatag;

szívén, gondra övé az ország,

egy raj gazdasági adat.

A szakbeszédek, mint a versek

álmot fűznek – ő gondol arra,

mit mulaszt el megint e nemzet;

pirulna is, ha ő szavalna.

Mit mulasztott! A vízimalmok

kereke felnyög és forog.

Fordulna vén falvam is boldog

dologra; nyög csak és dohog.

Dől ingyen a tavasz fölébe

s mint szél s folyó elfoly hiába –

Néz árván a paraszt elébe

és néz még árvábban utána.

A háló, amellyel kifogná

mi három évszakban nyüzsög:

a föld, melyet – gondoljatok rá!

megigértetek, hol a föld?

– A határt jártam. Olvasatlan

gyűrődött zsebemben az ujság.

Az új tanyákat olvasgatva

olvastam sorsod, árva ország.

Dülő-út

Felkapják fénylő nyakukat

a fülelő lovak,

feléd tekint a ronggyal meztelen

csikós és később egy juhász –

Kopárságával vad és szertelen

a táj; azzal jajong, hogy hallgatag.

Felemel s rögtön megaláz.

Üres, azáltal óriás.

…Se fa. A dombon csak egy vén akác

éli száműzött életét,

villantja dereka fehér sebét;

betegen is még elmatat,

mint megtűrt vén cseléd.

Ő tetvezi ki az állatokat,

a szelekre is ő vigyáz:

minden kis szellőt rajtakap.

Lebben, ledől a por

fehér fellege, mint könyvben a lap

és ahogy eloszol

a kocsi mellől, újra ez a kép

fordul eléd.

A magas ég alatt

csak egy kétlábra álló csöppnyi vad,

egy ürge ugrásával gazdagabb.

Mégis e síkokat lapozva

egy népnek sorsát forgathatod át!

Itt tartogatja – ő tudja mi okra –

egy ezredév emlékeit hazád.

Őskora lappang a szittyós laposba,

cserény villantja vissza Ázsiát.

De ott az ól s a boglya-sor amott

Európáig ballagott.

Utána kunyhó: vályog-skatulya;

be sem vakolták a falát;

teteje nincs, előtte vad kutya

őrzi a körmös pusztulást.

Aztán sokára egy tábla búza,

szőlő. Az árokparton egy család;

költözködik: mellette batyuja.

Napszámos tol egy sánta taligát.

A népvándorlás leszakadt

csapatai, úgy tengenek,

viszik hiába-szerszámaikat,

viszik, vagy hozzák a nincstelenek.

– Hová? Haza?

Hol ami őnekik haza?

Egy madár áll a nyári alkonyat

csúcsán; száz éve még sas lehetett.

Meresztve égre egy kerek szemét

csak néz a vén rét-alji kút –

Kakas, cséplőgép, zörgő kerekek

jelzik a lomb közibe tért,

a csecsemő-álmú falut.

Mint kígyó tekereg

belé nyugat felől az út

s kiszopja belőle a vért.

Ide hoztalak.

A dűlő-utakon, mint színfalak

mögött, hol semmi díszlet,

csak por, huzat és egypár ingatag

kellék (kereszt) és őgyelgő alak,

itt ismersz engem is meg;

szerelmem, itt ismered meg magad:

hogyan fűzöd sorsodba sorsomat.

Minden jelenség, minden mozdulat

eszméim része itt: egy gondolat,

szerepét váró akarat, ha még

lehet miért. E nép

löki a vért szívembe, számba az igét.

Hazugság vagyok, puszta kép

nélkülük, létre nem lehelt agyag;

s szívedbe is csak álmod, semmiség!

Testem e nép, e táj –

Nem lehet szólnom, cselekednem,

néma vagyok és tehetetlen,

tetteim letörnek kezemről,

amig e szép anyag, amelyből

formáltattam és teremtettem,

talpra nem áll,

hogy felnövesszen.

Hódítók

Ez a vidék, jobbágyi esetlen

kezeivel ez nevelt föl engem

s tett elibéd… ahogy ezer éve

borát, rozsát urai elébe.

Elfogadtad: lába elé rántott,

ha szolgád volt, most az uraságod.

Nézz szemébe, nézz fel a határnál:

akarod vagy nem, ez a hazád már.

Köszöntsd a vén Mári nénit szépen,

gyerekkorom ott szunnyad szívében.

Türd a borzas Béni bácsi bajszát,

abban meg az öregségem bujkál.

Legyen kedves, mi csak érdekesség,

multam, jövőm: mind a csizmás vendég,

körben a raj tatárarcú gyermek;

gyermekeid is ilyenek lesznek.

Dobott pányva, csel, horog voltam csak,

ha neveltek, ha felhajitottak,

csak azért, hogy mint Dúl udvarából

ilyen zsákmányt fogjak a világból.

Örömükre vagy büszkeségükre,

ezer évnyi szomjukra-éhükre,

mely a mélyből, mint a sárkányhang jő –

nyugodj bele már, gyönyörű rabnő.

Otthon vagyok, bólogatva mondom,

mondd utánam bólogatva: otthon.

Apád, anyád, feledd el a multat,

szived sebe talán begyógyulhat.

Kötözze, mint enyémet, a lágy hit,

mely estente bölcsőm körül szállt itt

kolompszóban, így szelídítvén meg

magyarrá a messziről jött éjet.

Senki vagy, míg senkit se szerettél,

senkié, míg bárkié lehetnél.

Akkor voltál fogoly, amíg semmi

nem szólított magad elengedni –

Kóbor hajó, aszerint, hol várják,

utast váltva, váltja a hazáját:

asszonysorssal úgy lesz hazád annak

a hazája, kinek szíved adtad.

Keverő sors, kevert szép magyarság,

beolvasztja mosolyod aranyját,

beolvasztja hangod nemes fémjét,

homlokod és szemed szelid fényét,

elkeveri s még ezredek mulva

lányainak ékszer gyanánt nyujtja.

Forr a jövő, tán kiforrja végre,

mit isten belégondolt e népbe.

Ki szól?

A falukutatóknak

Emlékezem, akkoriban

gyakran megálltam a beszédben:

egyszerre hangsulyom, szavam

meghalt apámé volt egészen.

Mosolyát is érezni véltem,

szájam körül a tört mosolyt,

mikor néha jó kedve volt.

Hát fia vagyok, mondtam, és

lelke kicsit még élni vágyna;

nehéz a megsemmisülés

annak, ki vágyott s mind hiába.

Mi kéne? – tükör elé állva

faggattam a leleplezett,

bennem lakó kísértetet.

Az enyém az a fintor ott,

vagy övé, mely ajkamra lebben?

„Mi kell?” – „Te is azt gúnyolod,

ki ugyse kaphat semmit ittlenn?”

Zavartan néztem, redőimben

mig kibetűztem válaszát,

holt arca gőgös mosolyát.

…Van helyem, szavam sok helyen.

Szmokingban, márvány-kandallóhoz

dőlve vitázom. Hirtelen:

mit szólna mostan ő szavamhoz

– vág belém – s e finom kör ahhoz,

ha egyszerre az ő szavát,

a vén cselédét hallanák?

Tudom, mit lehet, nem lehet.

Már csak ha az indulat elkap,

futnak számra az elfeledt

tájszavak, mint rejtező hadnak

előőrsei, megriasztnak –

Ki szól? Ki vár ott egyre ránk?

Csend van. Vigyázhattok reánk!

Csönd

A népi írók pörbefogásakor

1

Nyugodni vágy az uraság –

kiméld az ablakát.

Vánkosba sírjon, aki sír, hasát

kucsmával fedje, ha korog,

s ha ki üvöltene, kapja be saját

öklét, még így a jobb.

Béke van, áldás, nyugalom

és minden a helyén!

Működik, mint jó gépezet a hon:

jő pontosan a tél, „henyél”

a földmíves, a tyúktolvaj oson

és a biró – itél!

2

Barátaim, bár szánkra csap

az állam, zord apánk,

anyánk, a lágy nemzet karjába kap,

megérti rettentő hibánk,

lesz kor, hogy büszkén még azért mutat

árváira, reánk.

Barátaim, kik megdagadt

ajakkal hallgatunk,

rakjuk, csak rakjuk, mit a szív, az agy

tárnáiba ma elrakunk.

Kérdez a sors még sokat, sokakat!

Legyen elég szavunk.

Hasztalan

Belőled büszke kurjantással –

belőlem forrósággal, lázzal

és látomásra hadart szókkal

és haragot harapó foggal

ütközik ki, hiába fojtnám

a magyarság, a mult, a fajtám.

Föl-föllégzem, aztán újra

kezem gyurva és szemem húnyva

küzdök vele, mint betegséggel,

rohammal, nyavalyatöréssel.

Titkolnám, ajkam összezárul,

arcom rándítja és elárul.

Ki baját, bűnét örököltem?

Hol ragadt rám, milyen tömegben

ez a ragály, mily szellőzetlen

szobákban, karokban, ölekben?

Bújnék vele, szabadba kerget,

a világ előtt szégyenít meg.

Ifjan vén könyveket lapoztam,

pír öntött el, lobogtam, ottan

fogott el, ott várt, lesben állva,

száz éve már áldozatára?

Egy lágy dalban, mely szállt, hizelgett

s egyszerre torkomon marok lett?

Torkom szorul, de ő nem enged,

jajong, hogy én is jajra keljek,

kiért, miért? Nem válaszol, csak

jajong, hogy érte is jajongjak

és bár tudom, csak bajt okozhat,

dől belőlem a szörnyű jóslat.

Hűtlen jövő

Emlékszel X-re? Fecsegő

jóslat-szadista volt. Ha szóba

kezdett: kié lesz a jövő –

már mentem is… És az idő

ráhallgatott, őt igazolta.

A jövő őmelléje állt,

(lám akkor is már ráhunyorgott)

benne lelte meg férfiát,

hőssé ezt a szive-puhányt

tette; bölccsé e félbolondot.

Sejthettem volna. Mért tegyen

e hiú lenge lény mást mostan,

mint amiért évezredeken

átkozta a történelem?

Tudhattam; tudtam; de csalódtam.

Előre néztem, őfelé.

Én hittem egyre, hogy a holnap

színe szebb, mint a tegnapé –

Nó, most, hogy fátylát leveté,

jobb is, hogy nem engem karolgat.

Nem tudom, mi vár. Kiderül,

hogy ha nem ő, hát a mult rejti,

amiért érdemes emberül

még élni? Vagy rajtunk kivül

s földön kivül kell célt keresni?

De kire bízzam igazam?

Terveimet, ha még akarnék?

Kesergek persze, hangtalan –

De nem veszejtem el magam

egy ilyen rossz ringyó miatt még.

Vidéki állomáson

Egy kortynyi vigaszt, örömet

igértél, Uram. Mosolyogjak?

Előre megfizetteted.

Ízét veszed az italomnak.

…Jönnek, mennek a vonatok,

hozzák a jövőt, ahogy jönnek

s mind kedvesem nélkül robog

be és el. Szívem egyre könnyebb.

Testemben érzem, hogy vál multtá

a jövő, hogy csepeg belül

percenként, amit adni tudnál,

hogy nő múlásommal az űr,

hogy ürül velem is az élet –

Topogok fagyos síneken.

Ahogy lemondok, meg úgy értlek:

győztesen, ünnepélyesen

te érkezel a semmiben.

Alkonyat

Elmult ma is a délután.

És csak a fecskék vigadoznak,

részegen a ház oldalán.

Ez a nap is, a lebukó nap

olyan volt, mint a szomjuzónak

a borral telt pohár, amit

feléje nyúlva feltaszít.

Irtam egy hosszú levelet.

Melegen, frissen, mint a hajnal

jön már reá a felelet

valahol szinte madárdallal.

A gyors napért csak ez vigasztal,

a gyors időért, hogy te is

vele jössz, egyre közelítsz.

Alakod könnyű vonalát

rajzolják a csapongó fecskék.

Léptedtől könnyül a világ,

várja a szív, hogy hitegessék.

Enyhül bennem az ős betegség:

az öregség is – kezemet

nyujtanám, mint a gyerekek.

A nyárfán ül megint a hold

s bízni lehet az emberekbe;

mint kóstolót, mint biztatót

ők adtak kedvesen kezembe.

Nyílik a jövő, mint nevetve

piruló szűz, midőn magát

nyujtja egy kézfogáson át.

Úrfelmutatás alatt egy falusi kertben

Rebben a harangszó, mint sereg madár.

A toronyablakból angyal kiabál

oly üdén, mint mikor e kertbe feléd

kis nénéd csipogta: benn van az ebéd!

Szomszédban a templom s nagybátyád a pap.

A kórusban Imre öcséd orgonál,

presbiterré tették két sógorodat,

Katikának is egy kántor kurizál –

Mint hatalmas, mindig pártfogó rokon

tartja szemét az Úr kis családodon.

Vasárnap mindenkit asztalához int.

Mindenki elmondja vágyait megint.

Csak te… de hallod, hogy téged is hivat,

elfeledte régen csúf pletykáidat,

azokat is, miket gyónván még Mari

néni se mer neki visszamondani.

Járulj hát elébe! hisz már csak a dac

tart vissza s a szégyen, hogy mit mondanak…

egy eretnek jegyző! egy csak testre-jó

orvos! a falusi ferbli-kaszinó

a nagy vendéglőben, mely a kuglitól

szentségtörőn döngve forr, mint a pokol!

(Így van, Uram! Így van. Így van már – fogadd

titkos áldozatnak vallomásomat.

Fénnyel, nevetéssel, mint pogány piarc

nyüzsg – de mi fölött már ez a hetyke arc?

Mint katakombákban az első hivek:

guny-mosolyom alatt várlak, zengelek!)

Esős, de még enyhe…

Esős, de még enyhe az évszak. A köd

istállók lehével bolyg a fák között.

Tünődik a család, hány szüretelőt

hívjunk – vagy reméljünk még napos időt?

Pénzt érne a fény most. A nap még tele

sajtárjából öntött arany ömlene

a szőlőszemekbe, gazda zsebibe.

Aszúvá most ér a muskotály leve.

Pincében prés, puttony, csántér mosva már.

Kádon ülve nézem az esőt, szitál,

tőkék sora közt kis vízesést csinál;

nagy bogyókkal küzdve fut a pici ár.

Ősz van! Emelődik a kútban a víz.

Messzebb száll a hang, a csíz panasza is.

Rekedt zaj úr minden dalon, éneken.

Szólnak a kereplők, mint nagypénteken.

De mérges-zöld még a diófán a lomb,

de minden lombot a köd fénymázba vont,

de oly üde, ékes, édes a világ,

mint végnapodon majd, könnycseppeden át.

(Mint végnapomon majd: bólogva ülök

a romlás aranyló jegyei között.

Isten veled, Édes, félévig sütött,

leáldozik arcod hegyeim mögött.

S forr az ősz a völgyben, zúg a laposon,

mint tavaszi ár, de sárga-piroson.

Álmodol velem még? Így láss: habokon

lépdelek, egyszerre némán lebukom.)

Szüret után

Megjártam hát, meg én, az életet,

és a tanulság? – egypár ócska közhely,

édes öcséim! mikről elmenet –

nos, kár volt szájalnom az öregekkel.

Mint, teszem azt: a fejtől büdösül

a hal; és kéz kezet mos; és szorít

a csizma, míg új… s amit örökül

hagyok: a disznó makkal álmodik.

Üres edények voltak, ma teli

erjedő szesszel mind, szisszentve forrnak,

mint bent a hordók. A gazda lesi:

elégedetten hallom, hogy motyognak.

Ez a szüret, az enyém. Amíg

ti itt atyáink földjét kapa-szóra,

én ezért róttam tenger halmait,

a vad városokét, épp úgy hajladozva!

Adnék kóstolót, ám, ami nekem

vigasz és mámor, nektek még ma lőre.

Ti forrtok, értek, haj, míg derüsen

bölcselni tudtok, bólogatni tőle –

Mint én – már némán nézve, mint forog

köröttem érdek, eszme, had, s zörögve,

– mint körhintán a festett állatok –

az állatöv tizenkét bamba szörnye!

Részegek

Én ezt hajtottam, te meg azt,

beh mindegy már, dohogva

ki mondott butát, igazat –

Ő mormolt magában, beszélt,

mindnyájunk érvét, kételyét

az idő, ő gondolta.

Barátom, csak nyelvek valánk,

vagy egy-egy lázas szó csak;

berekeszthetjük a vitát;

ha ezt, ha azt fogadjuk el,

bölcsebb nem leszel semmivel –

hogy hinnél egy bolondnak?

S ha így is volna és nem úgy?

Holnapra szép cserében

az lesz helyes, mi ma hazúg –

Fáj nékem is, hogy mint a bor

ő szólt belőlem is: a kor,

tettekre: késre készen.

Ő sugott. Vagy a háborúk

szép tervezői odafenn:

a szűz tekintettel kigyúlt

vad csillagok. A föld, mely itt

kukacokkal gondolkodik

rólunk. A világszellem.

Én gyanakodva hallgatom

már magam is: előre

tetteimet megtagadom,

mint ki terhelten születik

s várja, ésszel, mint ütközik

az őrült ki belőle.

Talány

Ágról a lágy körtét előlem

– csak úgy loccsan – a földre dobja.

Mert nem hajtottam fel időben:

ecetet köp pohár boromba.

Nem hordod? – elnyűvi ruhádat.

Nem költöd? – elveri a pénzed!

Késs csak egy órát – a buzádat,

gazzá kaszálta már a rétet.

Lót-fut, jár előtted-utánad –

Kiméld, vagy ne kiméld a nőket:

százszor kegyetlenebbül nálad

gyalázza, rikatja meg őket.

Mérlegeld – övé már az eszme;

a vágy, mit érleltél szivedben –

Én ismerem őt, versenyezve

vele éltem; ő élt helyettem.

Kézzel kapdosva most is itt van.

Félszemmel, öntelten figyel rám;

s gúnyból, míg ellene ezt irtam,

tövig szívta a cigarettám.

Töprengsz az ostoba talányon?

Megért: övé vagy, ha megérted!

Lop téged is tőlem, barátom,

tölti a korgó semmiséget.

Szabadon: védtelen

Papírt, port gyüjtöttél, követ:

hamut köréd.

Van házad, s benne fény, meleg,

ha jő a torz sötét

s a tél. Drót, ebszimat kerít,

kint egy szokástudó

vidéki nő ajtót se nyit,

annak, ki nem hozzád való.

Isszák a zajt a szőnyegek.

A ház előtt

topognak súlyos őrszemek

s csak előörsök ők.

Arrébb tábortüzeivel

sűrű tornyaiból

konok had figyel, hogy mivel

táplálkozol, vigadsz, mikor

szeretsz, sírsz. A vízből kiránt,

félreüti

a pisztolyt: őriz a világ,

őrültként már – neki

így kellesz. Ebből él, ezért

nevelted, gyáva. Hát

ne nyögj, add meg a bért: a vért.

Tekintsd a hurkos láthatárt.

Dagályként morg, követ a rend.

Nincs vége már.

Király légy, itt át az se ment

az óperencián.

Afrika? Észak jéghona?

A közösség gyűrűt

vet és – mártsd lábod bárhova –

rádfagy bilincsnek mindenütt.

Jajong a zsarnok. Milliók

legszolgaibb

szolgája ő, emberi szók

helyett azért visít.

Mit megszerzel, bosszút így áll

a tömeg, az anyag.

Megtanulhattad: vagy halál

vagy add meg embernek magad.

Nem én. Mint szirmát a virág

úgy vetkezem

a díszt, fegyvert, ruhát, mit ád,

adott e föld nekem.

Nem fázom, nem szégyenkezem,

rontom magam tovább.

Ott kezdődött, hol két felem

elhull, a rab s a porkoláb.

Csodák

Bölcsebbedem és a csodák

úgy nőnek, rajzanak köröttem.

Mint kígyó vedlik a világ,

fut a kövek közt tündöklően

azzal, ami csak eltünőben

kacsintja rád, hogy mit adott

és adna még, ha elkapod.

Népek egyiptom-éjjelét,

a Jelenések újratámadt

szörnyeinek ripacs-dühét,

a bőgő, lángevő csodákat

leintem untan, mint kutyámat;

nem ők lebegnek föl, nem ők,

hogy billen vélem is a föld.

S merülni kezd. Nem kapkodok,

mint szalmaszálba vízbefúló.

Köszöntöm, amit elhagyok,

mint férfi-szívvel sírba-múló,

köszöntöm, mi a futó multból

még búcsúszóra kihajol,

mint rokonok a kocsiból.

Láttam egy fát: nem dőlt reám;

folyót: épen átmentem rajta.

Mellémszegődött egy leány,

boldog legyek, csak azt akarta.

Tudtam, hogy aki él, haramja

s meghagytak; ettem, noha sem

földem, barmom, se fegyverem.

Szelét, havát kavarva fut

az eszelős idő köröttem

s a társadalom; háborút,

azt kéri, gyermekét ledöfjem.

Búcsúzom én is és könnyülten

bámulom: szívem mégse lett

oly gonosz, mint rendeltetett.

Hűtlen jövő1