Avar

Tölgyfáról tépek levelet, Piros, mint orcámon a szégyen. Hol a tavasz, a merészségem? Futnak a vert-had fellegek. Özvegy fák zokognak a réten. Arcom ökörnyál illeti. Letépem, új lebeg előmbe. Hogy szememet lágyan bekösse. Itélet szavát zengeti Az ősz. Igy fordulok az őszbe. Habzik a föld. Ég, füstölög, Úgy kúszik utánam az erdő. Mint vad a kigyult rengetegből, Mint sebesült, mint számüzött, Vergődöm régi életemből. A város balról feldohog, Csitithatatlan, mint rögeszme. Mentsd szívedet a rengetegbe, Vagy még tovább, e hegysorok Lépcsein, föl, a fellegekbe. Könnyű vagyok és szomorú. Mint ajtó mögül, melyet úntan Valami vad zajra becsuktam, Csak úgy követ a gond, a bú. Mert távozni már megtanultam. * Hagytad el már hű kedvesed, Mert lánc, minél hivebben csókol? Léptél ki egy nap állásodból, Mert… épp mert cél felé vezet? Igy nézek szét én már e dombról. Kötélen szakadék fölött, Lángok közt egy sovány ösvényen, Haladnék golyók özönében. Mert ki közönybe öltözött – Mert nem érhet már semmi éngem. Mint szép vad, mocsárba zuhant, Ártatlan, nagy őskori állat, Nyög foga közt sebnek, csapdának A nép még valahol alant. Elér foszlánya jajszavának. Óh, éltetőm, pegázusom, Aki még röpithettél volna Magas és hősi régiókba, Melyekről már csak álmodom: Szabadság – kilőttek alólam? Emlékem annyi, mint e rőt Ligetben a madár. Csipegnek. Ó, szálljatok, fürödjetek meg Délen, a tengerek fölött Új dalt tanuljatok fülemnek! * A madarak, a madarak! Éles repedések a kéken Feszülő évszak szövetében. Fülsértőn hogy mállik-szakad Festményem, égi tervezésem! Országok, tájak, szigetek, Melyekbe reményem vetettem, Mint gályák süllyednek köröttem! Mindegyiken egy szűz eseng, Míg a hab szájába nem fröccsen. A jelen puszta sziklapart. S lent a tenger… A mult is néma. Egy emlék kicsap néha-néha. Fut vissza, vinnyogva szalad. Gyémánt-nyál száradó tajtéka. Egy elszabadult vak király Kering és zokog a sötétben. A vastag habok tetejében Száll föl-alá, mint a sirály! Gyermeki sípláda kezében. Hallgassatok mindannyian. Dalomat meg ne zavarjátok, Mely messzehagyva a világot, Mint álmodó madár suhan. Lebukik, ha fölriasztjátok. * Azon a felhőn ülök én, Abban a rózsaszín ligetben, Mely az alkony vizében lebben S átsuhanva a fény körén Eltünik lila rejtelemben. És közben ittlent botozok. Csikorg a nyers kavics alattam, Akár a dac fogam közt hajdan. Idézgetem a kóstolót: A lázadást, mibe haraptam. Magam vagyok. Oly egyedül, Hogy egy hazátlan, kósza ötlet Fajtájabeliként ölel meg. „Hogy vagy?” Egy percre földerül Arcom. Neki se szólok többet. Csend van bennem. Ömöl a csend. Mint vad ragály, amerre lépek Csenddel fertőzöm a vidéket: Erjed szivemben odabent Egy világrésznek elég méreg. Az ember inget, szeretőt, Hitet is válthat, csak reményt nem, Az ifjúságét a szivében, Mely férfivá avatta őt. De mi is volt az én reményem? * Nem életemet fájlalom, Csak azokét, akik kísértek: Meg-megálltak, botolva léptek, Arcraborultak félúton A harcos, ifjú szenvedélyek. Tudjátok, hogy mit kaptam én? A szörnyű gyász után a torban Mit ittam én egyre mohóbban, Micsoda észvesztő, tömény Mámort, hogy megvigasztalódjam? Mily képek, mily kápráztató Világok gyúladtak agyamban: Részegült ajakkal szavaltam: Az ember jobbra váltható! Ezt hittem abban a tavaszban. Jönnek tavaszok, mik az ő Arcát idézik, mint a gyermek A régi kedvest és szerelmet, De az a hév, az a Jövő, Mely enyém volt, az nem éled meg. Érintem ámulva magam. Magamat is hogy elfeledtem! Mintha más élt volna helyettem. Próbálom hangom hangosan. Megállt a lég is? Alig rebben. * Igy múlt el hát az életem – Keltem a reggeli haranggal. Zengett a táj, mint könnyű kardal, A ház füstjében kényesen Nyujtózott egy munkátlan angyal. Úsztam vigan a víz alatt, Föld alatt, kormos alagútban. Vonaton, karok közt aludtam. Hány ország, test, szív, gondolat Fürdetett, míg idejutottam. A szolgaság, a butaság, Mint az ősz nyirka, a tél lucska Hull völgyre, hegyre; hull az útra, Amelyen lépdelek tovább, Kalapomat szememre húzva. S ha kővé válhatna a vád, S kövek és golyók repülnének, Válaszra akkor sem állnék meg. Mert elhagyott az ifjuság: Tudom okát a büntetésnek. Fogoly vagy. Hang lehetsz csupán. Nehéz sarába bár a földnek Áruló gyökerek lekötnek, Tanuld el életed csucsán Vad pátoszát a szál fenyőknek.