Sasad, Farkasrét

Sasad, Farkasrét… réten farkasok, a légben régen nincsenek sasok. Cinkék, rigók, más jámbor madarak keringenek a közel ég alatt. A földön meg, mint földből nőtt kezek, törpe barackfák nyujtják föl gyümölcsüket. Itt élek, kelve amikor a nap. Nem sajnálom a villamos-utat; a völgyekbe, a tejes mélybe le úgy merülök, mint tenger mélyibe s mikor a munka este kibocsát, a csillagokból szívná meg mellem magát. Mint ostromló had lövedékei, pufog a lejtőn egy-egy gépkocsi. Ha irányt vált a felszél, éjszaka gyors dagályával a város zaja kertünkig ér. Léptenként fölfelé előre húzódtam ki a hegyek közé. Ki nem utálja még a telefont! S a többi barbár csápot, mely befont, áttörve téglát, cserepet, betont, ropogtat, mint a Szörny Laokoont, s kiért? miért? – a kultúrát ne mondd, ha már legyűrtek, ne légy hozzá még bolond. Nincs telefonom, nincsen rádióm, bár volna sürgős mondanivalóm, de megnézem már, szóm kire bizom s azt is, kiét még én meghallgatom. Vadulok – nem mint parlagon a föld, de mint akit rég útra égi cél jelölt. Meszelt falak közt ülve csöndesen nincsen barátom, díszem, istenem. Holdam van csak az ablaküvegen, sötét lombok közt futkosó szelem, kilenc gyümölcsfám, tücsköm egy határ s szívemben farkasoknak kényessége már. Nem is én, csupán a torkom morog, egy zörrenésre arrébb kullogok, gyáva a bátorságomnak vagyok, a szennybe tisztálkodni gázolok s ha érdesen is, azért dalolok, mert hódítás már minden, amit elhagyok.