Kőasztal, madárka, este¹

A könnyű dalt én ezzel befejeztem. Tiz évig tartott. Ennyi volt a láz. Egy bukott angyal ágált e kebelben; én pirultam, ha mint komédiás. Néha, mint fenyvesét komor sziklákon, azt hittem, magasság kelti dalom – Hát zúgtam én is, míg a láthatáron a veres nap kélt s húnyt hallgatagon. Ő volt tanúm, kisérőm! Ódalogva figyelt, mint tigris, ha prédára les. Hát vittem a dalt egyre magosabbra, félve, végem lesz, hogyha vége lesz. Nem félek, immár nyugodtan tekintek a némaságba, a sikos sötét tengerébe, mely gyűrűzve kerítget, s a hurkot hozva csúcsról csúcsra lép. Nincs menedék, se magosság, se jajszó. Mennyből mentőöv nékem nem esik, se kötélhágcsó a Hajnalcsillagról. Tudom a zsinórpadlás titkait. Kőasztalom felett az éjszakában hallga, madárka lép az ághegyen. Te babrálsz ott szívem felé? – hiába próbálod nyitját, édes istenem! Poharam alján a remegő borban kémlelem próbált arcom; fintorog. Azt támasszátok fel, mit ifjan hordtam, főniksz-lángjaim, lobogó dalok!