Kirándulás

Már leng a lomb és mint kisbaba-kéz, árnyujja, érzem, arcom illeti. Mosolyomra a lány egy nevetés, jólesne tán a testem is neki. Fogfájás volt csak még a szenvedés, mivel a végzet próbált, állom-e, ha majd halálra kell megharcolnom vele. A baj, ha jött is, sorra elhagyott. Mától tudom, hogy mégis meghalok, ne érintsen bár bomba, láng, se kés. Csak elkopok. A homlok kezdi már röpitve rázva, mint cser, sűrűjét, s a szem, a szív… küld, fokonként kizár a föld magáról. Sok díszét, izét hogy vonja vissza sorra. Lám a nyár sem oly meghitt, mint egykor. Izlelem, mi is hiányzik fogásaiból nekem, a légből, égből? Üres és hideg, mióta nem reám vár a liget, leánykacajjal, fordulóinál. A sör ragyog, szikrázik a csülök, mint anyamell, otthoni a kenyér. Barátaim közt jókedvvel ülök, lelkemmel vegyül, ki hozzám beszél. Oda se nézek még, hogy őszülök, Tréfálok s csak emlékkép rettegek: vendég vagyok… s majd föl kell kelnem, fölkelek a távbeszélőhöz hívnak talán s anélkül, bárki emlékezne rám, kimegyek és örökre eltünök. Keserü ez. Bár szesszel édesen (mint kik pohárral tudtak halni rég), mosollyal édes arcokról veszem, nyelem a mérget, amelyre itélt Cézár-szeszélyű, durva végzetem! Nevethetsz reám, ifjú hajadon, mint pribékén, úgy olvasom szép arcodon a hírt, a kegyetlen rendeletet, hogy honodból is számkivettetek és meghalok, egy puszta szigeten.