Hajnal

Együttaludtál – tudod még, kivel? Honnan merülsz fel, árván, mint az árnyak, s oly hontalanul is, ahogy kikel   harsányan, győztesen a hajnal tojásából a madárhad? Süt a nap. Nyár van. Káprázón ragyog a férfikor. Leplét ejtve a környék ezer fényével int és mosolyog,   s te – te mily elfeledt hatalmak, baljós árnyak visszajöttét, micsoda barbár mitológiák kúszását érzed feléd napra nap, dobogó szivvel e derüs világ   tündöklő tájain, mióta ezüsttel vegyül hajad? Mit követtél el, hogy nem lepne meg, ha reggel egyszer versengve-tólulva vád, bosszú, gyász – a rejlő istenek   dühe úgy hullna rád, akár a vérfertőző Ödipuszra? Mit rejtegetsz te – örökbe kapott szived alján mily dac, vágy, bűn lapul? Hogy ott él, te is csak arról tudod,   hogy rejted és ha majd felelni kell, csak állsz majd szótlanul… Csak állsz – fény csikland könnyes arcodon s az ártatlanok sikolyaival csak sirsz fennen, nyomorultan, vakon   s tán mégis boldogan, hogy utat lelhet lám a férfijaj, hogy van okod és méltó zengened! és megátkozod ezt a földet itt, amely anyád volt, aztán kivetett   karjából és soha nem fedte fel néked a titkait…