Éjfél után

Kirakom a kést, az órát, a vén   naptárt, a sok súlyt, papirost; ülve magamban az ágy peremén   nem bánom, nem fáj az se most,   hogy nem vagy enyém –   hogy melléd nem én fekszem s tudom, hogy nincs is rá remény. Öregszem. Ez az öregség? Hanyatt   nézem a hessenthetlen éjt, amely beszív majd és feloldja majd   a szenvedést és szenvedélyt,   lágy mosolyodat,   mely napjaimat nyitotta-zárta, mint a hajnal s alkonyat. Sötét világ. A sírhoz szoktatom   – elszoktatva tőled – magam? Már azt se szégyenlem, hogy sóhajom   hangosan száll, oly magasan   járok kapkodón,   zihálva nagyon, mint vénen majd a rideg kaptatón. A lég voltál, a völgy, tavaszi szél?   Hogy elmaradtál, lágy világ! Barackfa-illatod utánam ér,   átfog, visszahúz, elbocsát,   lassan, mint ki fél   nézek hátra mély meredélyedbe, gyönyörű veszély. Az óra, hol mint alvó csiz piheg,   hol mint… gyors lépteim után köveivel az ösvény megered,   lefoly egy vad hegy oldalán –   Hullok, fölkelek,   némán így megyek   mind messzebb, meleg, édes valóság, szép honod felett.