Könnyű vagy

Emlékeimben már oly kicsi vagy, hogy – mint akkor az esti réteken – rám-rámemelve lágy orcáidat, itt sétálgathatnál tenyeremen. Igy távolodsz. Már úgy idézgetem, oly megszokottan titkos életed, mint zsebórámat; fülemhez veszem, még élsz? még jársz? Sorsod még perceget? Könnyű vagy. Oh be könnyű! A szirom nem könnyebb, lengébb itt a vállamon. És a mosoly sem, amely ajkamon megleng, ha rólad elgondolkodom. Gondolkodom és némán, csendesen képed ettől is halványabb leszen. Távoli hang vagy, zümmögő, szelíd, egy sóhajtás a semmibe repít.