Arccal le…

Arccal le a sárba, mint mikor granátok   vitáztak felettem, vágódok előre, lapulok, kiáltok   e vak szerelemben. Búnék oldaladhoz – oh de az ellenség   nem te vagy-e éppen? Barátnak ismersz-e te is, hogyha melléd   szorulok az éjben?   Suttogom a jelszót, az ősit! – hiába hányszor suttogtam már! Szeretlek, szeretsz-e aztán is, csatázva   hogy karomba haltál? Nemcsak menedék kell? – béke, béke bár a   rövid halálé, mit a szerelem nyit – míg a nap bomba-lángja   újra ránk nem fénylik? Oh, szomorú béke. Nincs ellen, barát: csak   mint harcmezőn szerte végső görcseikbe meredt karok, lábak,   az eget ölelve. S oh, szomorú, baljós feltámadás! Halkal   szedelődzöm, mint a lélek, kit urához azért visz az angyal,   hogy visszataszítsa.