Arccal le…

Arccal le a sárba, mint mikor granátok
 
vitáztak felettem,
vágódok előre, lapulok, kiáltok
 
e vak szerelemben.
Búnék oldaladhoz – oh de az ellenség
 
nem te vagy-e éppen?
Barátnak ismersz-e te is, hogyha melléd
 
szorulok az éjben?
 
Suttogom a jelszót, az ősit! – hiába
hányszor suttogtam már!
Szeretlek, szeretsz-e aztán is, csatázva
 
hogy karomba haltál?
Nemcsak menedék kell? – béke, béke bár a
 
rövid halálé, mit
a szerelem nyit – míg a nap bomba-lángja
 
újra ránk nem fénylik?
Oh, szomorú béke. Nincs ellen, barát: csak
 
mint harcmezőn szerte
végső görcseikbe meredt karok, lábak,
 
az eget ölelve.
S oh, szomorú, baljós feltámadás! Halkal
 
szedelődzöm, mint a
lélek, kit urához azért visz az angyal,
 
hogy visszataszítsa.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]