Tenger

Álmomból ébredtem. A tenger, az enyhe,   nyí, úgy kap a partba, s köpi-nyeli nyálát, mint az eb, ha fekve   fogait mutatja. Végig a parthosszán, ameddig ellátok,   mint kígyózó szörnyek vergődnek a messze kivetett hullámok,   holtan legörögnek. Alszol, jajongó szád mosollyal övezve.   Nézem fényes szádon, mit vet föl a mélyből – bár egy röpke percre –   a szörny-termő álom. Megismerhetlek most? Nem látok a mélybe.   Sikoltsz s derü száll meg. Ki támadott rád? A mosolygó örvénybe   kit fullasztottál meg?