Szállás a békének¹

Egyszerre hozták az ujságot, vadító hírekkel tele, (hogy háborútól a világot, ha még lehet, megmentik-e) s a könyvedet. És félretettem a híreket, a lapokat, barátom és a kés kezemben oly türelmetlenül szaladt, mintha sürgönyt, levelet nyitna, sorsdöntő nagy üzenetet, tekintetem sóváran itta előbb csak úgy a címeket, azután kóstolóul itt-ott a költemények sorait – mert itatva szomjra indított, még nagyobb szomjra mindegyik. Várt a világ és várt a munka. Vetettem felé néha még egy oldalpillantást, de ujra a másik hírt, a versekét kerestem, járt a kés szökellve, dőltek frissen a fölszegett lapokról, szinte az ölembe a betűk, mint borsószemek. Betűk, eszmék friss hírvivői, tovább plántáló magvai annak, miért tud még örülni, sírni, békülni valaki, egy ember, egy csak a világból, egy „rész” csupán – és izgatóbb volt a világnál az a távol világ, mit ő gyúrt s forgatott – – Lángokkal talpra állt vidéknél izzóbb talajon küzködök, barátom, keseredve, még én, s teszek rendet a rom között; döntöm, hogy ellenség se jobban, mi bennem, fölöttem inog – hellyel, tág műhellyel fogadjam a békét, ha még jönni fog…