Botok

Kutyák, rókák szelidülnek, farkasok kivesznek; vándorló vándor utján ha gépkocsiktól retteg. Már nem hetykeséget, már nem bátorságot, kopognak a botok csupán közelgő aggságot. A jó furkók, a jó bunkók el s megözvegyülnek, a sarokba, a padlásra, szemétre kerülnek. Nem pásztort a pusztán, csak babot a kertben tartott ez is, szégyenéből kit én kimentettem. Ép fején a birkafej még és abban az ólom, hol a fogason függ árván, hol a könyvespolcon; van ki észreveszi, s az írást is rajta, nagyapádé volt még? – kérdi és visszaakasztja. Él, mihaszna, a családban, disztárgy lett belőle, kiviszem jártatni néha a friss levegőre, mint beteg lovat, ha este nincs más munka, én újulok, én gyógyulok, tudnék futni ujra. Föl-fölvezetem a hegyre, reátámaszkodva vigyázok a szétszórt, messze esztendőkre vissza, miket megjárt, midőn hivatallal járt még, kampolva a birkák lábát, néha egy betyárét. Lépegetünk, jő velem, mint kéz-kézben a gyermek, néha-néha meg úgy érzem, hogy engem vezetget, s már nem is itt járunk, fent a Farkasréten, de a pusztán és az ősin, Ázsia szivében. Kutyák, rókák szelidülnek, farkasok kivesznek, megmaradok, hadd maradjak embernek, ilyennek, ki egy pásztorbottal szebben, szabadabban, nyugodtabban kél útra, mint gázálarcban, tankban. Szét a földön gépfegyver zúg És fent repülőgép, bátor vagyok, mert így se, úgy se védekezhetnék; nincs más fegyverem, csak ez a görbe emlék, nincs más védőpáncélom, csak hogy elvágyom innét.