Őrizetben¹

1 Lelkemre rovom e dal sorait, ott őrizgetem, ott javitgatom; elszedtek tőlem ceruzát, papírt, megtapogattak minden oldalon. Megölelgettek, mint jó rokonok s kiváncsian, mint kedves gyermekek – fohászkodva, mint az apostolok tártam az égre kesztyűs kezemet, míg tollat és kést, mindent, ami szúr kiemelgettek, tegnap este még, ártatlanul és ártalmatlanul támasztom most e cella szögletét. És váltogatom zsibbadt talpaim, – oh lassu tánc, vén medvéknek való – mihez zenét ócska szerszámain az idő brummog, a bóbiskoló. Dalt fűzök hozzá, mint a régiek, úgy fejből s önnön vigaszomra csak, légy hallgatóm te, hű emlékezet, tápláljátok ti, röppenő szavak – Szavak, szavak, kik hirtelen meleg testtel keringtek köröttem, szavak, ti övezzetek – védelmezzetek, fonjátok bölcsen omló sorsomat.   2 Kuszált ez az éj, akár ez a ház; folyosókon, átjárókon, sötét lépcsőn vezettek fel éjjelen át, mig átléptem e terem küszöbét. Csak megálltam az ajtófák között, mint akit égi látomány fogad – bent kék bundákban, a padok előtt húsz villamoskocsis állt sorfalat. Feszesen, némán, mint az angyalok, szinte vártam, hogy dalba kezdjenek üdvözlésemre s édes himnuszuk hullámain a légbe lengjenek. Óh, kedvesek, angyalnál édesebb drága fiúk, kik betakartatok, biztatva, titkon rámnevettetek, kulacsotokból tejet adtatok: míg némán rátok visszapislogok, a szív melegszik ittbenn s hirtelen nagy dalra gyújt, hogy belepirulok s szemérmes fátyol fut át szememen. …Tilos a szó itt, tilos a dohány, tilos moccanni is; hallgatagon nézem a pókot dús hálózatán és váltok egyet zsibbadt lábamon.   3 Tollat és kést és ceruzát, mindent, aminek hegye van elvettek tőlem. E kis dalnak nincs teste még, csak lelke van. Él majd? Megszólal? Még szivemben mozog, mocorog melegen; ha elveszek, elveszik ő is, de talán el is feledem. Vagy felkörmölöm itt a falra, hol ákombákom rajz, vonás diszlik s köztük az érkezőknek pár szivderítő jótanács. Vagy elsuttogom szomszédomnak s ő is tovább suttogja majd – szájról-szájra –, oh így képzeltem, kivántam mindég én a dalt! vigasztalónak, mely minél több fülön és szíven búvik át, annál frissebben, ügyesebben viszi az ős reményt tovább, hogy megtérve úgy hallgatom már én is szavát, az ismerőst, mint szerelmes, kit szerelmese a vallomásban megelőz.   4 Fáradt a test; de csattog, zúg az agy, mint az üres malom, nekilódul és hirtelen kihagy – riadtan hallgatom. Egy gondolat egy perc alatt lejár – mi is volt? Új suhan utána máris, repül ujra már üresen, hasztalan! Terv, eszme, emlék – porzik a világ, egy élet hite egy fordulat volt csak! – mi van még tovább, miben remény lehet? egy csepp vigasz, egy cseppnyi, egy szemer hűsitő-nyugalom! egy röpke fényre fölrándul a fej s megdördül a falon. Nem én vagyok már – már nem én vagyok, ki itt áll – cserepes ajkam rágom s el-elmosolyodok, ha a zaj ujra kezd, már gunnyal várom, ott benn mi folyik, a megbomlott vitát, míg hirtelen kiürül, megint köröttem a világ.   5 Erélyesen, ahogy a szakma már kivánja, még zordabban is talán kiált a rendőr – mily vigasztaló! Úgy lejti a szót, mint szegény apám. Már tudakolnám is, hová való… Tán ozorai, talán kajdacsi, talán ép’ háromürge-pusztai, hol tavalyelőtt egy lagzi után összecsókoltunk mindenkit, aki elénk került a téli éjszakán…   6 Március Idusa közelg, hazámnak ifjai, kik gyűltök, lelkesült tömeg, esküvel vallani a Szabadság, a Népjogok, Petőfi nagy hitét! – mint egykor Táncsics, rab vagyok, holnap tán elitélt. Esküdtem én is – elragadt arccal – oh Ifjuság! – hogy röpitettem hangomat a tornatermen át! Nyujtottam gyermek-jobbomat, csapjon szivembe le az Eszme lángja! – hallgatag küzködöm most vele. Kitártam sóvár karomat a Mult felé (miből mást, mint ragyogó szavakat üköm sem örökölt). Szavak, szavak, csengő szavak, óh élők énnekem, ti vonzottatok. Sorsomat nektek köszönhetem. Egyenlőség! – Oh szép remény! Szabadság! – itt vagyok, egyenes úton jöttem én, megyek utánatok. Sötétség övez – melegítsd szórjad kis körben is nagy vagyonod visszfényeit, lapuló, árva sziv: utjelző lámpa – az lehetsz, remegve is –, de láng! esküdtél egykor, itt a perc, hogy esküvésed álld! dadogó visszhang – az lehetsz, de amit most tovább kiáltsz: a juss, az üzenet már érted is kiált!   7 Tudtam, keskeny ösvényen járok én, messze tőletek és ha lebukom, mint annyian már, az út elején, azt hittem s vállaltam is: sorsomon egy ifju nő kesereg csak s pár szegény napszámos, kiknek bús tekintetén izzó parancsot láttam és rokon- számonkérést, esdeklést egykoron… Leszálltam, fölmerültem; itt vagyok s mint messziről megtért utas, ki egy családnak érzi az egész falut s mindenkinek meghatva integet s már nevetséges is, ahogy dadog, mert hisz azóta mi sem változott! De ő csak áll és könnye közt nevet, mert sok új, kedves dolgot észrevett: Barátaim, kik el nem hagytatok s kéz-kézbe fogva élő lánc gyanánt leszálltatok és fölrántottatok, a part szélén, midőn még ég a láng, mely homlokomra ott lenn jelt csapott, hadd szorítsam meg biztos jobbotok, megéreztem a hű fogáson át a testvért… és egy kicsit az apát. Mert nem az volt az élmény, ami ott, hanem ami megtérve fogadott.