Gondtalan

Beleütöm még kezemet itt is, ott is egy akadályba; de mind könnyebben lépdelek és szabadabban e világba.   Csodálkozom és visszanézve   becsülöm az árkot, a partot,   a veszélyt, melynek meredélye   csak tegnap is még visszatartott. Micsoda baj vehet körűl, hogy, mint rossz szövetségesek, gondjaim észrevétlenül, azok is elfelejtenek?   Gondtalan és halk füttyszóval,   mosolyogva megyek a falnak,   s a falak kényszerült mosollyal   megnyílanak és utat adnak. Nincs parancsom, nincs jelszavam, mint kit nem harc vár, de mulatság, fülelem, mit zeng magasan egy szálló cinke, a szabadság.   Vonj kardot rám, a vizbe vágod,   golyód ködön fütyöl keresztül,   árnyékom veri szét a tábort,   vezérestül és pribékestül. Énekelj, költő – magamat igy biztattam egykor a harcra; vértet, acélnál biztosabb sisakot daloltam magamra.   Csikaszként szűkölő s gyülemlő   aljnép közt, Igazság, hadadban,   hangom és nevem külön feltör,   ott harcol máris, halhatatlan. Rab voltam én, vagy szökevény: „bőröm a halál rabruhája”, vallottam – már nem vallom én, szűnik már szívem bujdosása.   Szabadabban, mint álmaimban,   szállok, pedig csak szavam szárnyal,   mióta érzem, hogy megvivtam   első csatám; az elmulással.