Ősz felé

Minden ősz felé úgy közelgek reménykedve s gyermekül bízva, mintha egy Édesanya várna valahol engemet ott vissza. Régi anyámnál is édesebb; éri arcomat szemefénye, békéltető, ki a férfit is csecsemőként vonja keblére. Kedvesemmel járom e rétet, hol immár őszi szagok szállnak; derengve emlékszem köténye illatára e jó anyának. Múlásnak, ősi nyugalomnak terjeng e szagokban a titka; tétován állok s futnék az ő erős térdei közé vissza. Tünődő mosolygás melegszik a nap körül s kit soha sírni nem láttatok: szivemet forró panaszok sulya nehezíti. Előbb még sirnék s már mosolygok, úgy érzem az ő közelségét – fényes felhők lebbennek, mintha ő nyujtaná a zsebkendőjét.