A semmiségbe
Öklömet ráztam és fenyegetőztem |
a nép nevében: cselekedjetek! |
mert hogyha… s elborult szemem vörösben |
fürdette már a tájat, felleget. |
Nem fenyegetőzöm, az ökleim már |
nem rázom én, legyintek csöndesen. |
Egy sóhajtás bújt ott ki ujjaimnál, |
gyáván, hogy észre már én se vegyem. |
|
Feszültségmérőből a víz, szivemből |
hová futott le, országom, heved? |
Lantom alatt az öblös völgy, a zengő |
hangszekrény néma, mint ha megrepedt. |
Akad a szó, mely ajkamon át nemrég |
sípolva, vésszel teli tört elő – |
Halottas háznak verjem fel a csendjét? |
vagy a tiéd, országos temető? |
|
Ha lázíthatnék, oh ha volna még kit, |
életre téged, nemzetem, magyar! – |
Már panaszolja az idő ütésit |
az őszi erdő – népem hangtalan hull, |
repül az őszi árkokba, az égre – |
|
Mint rőt levél, mely leng még, utolsóul: |
remeg, dadog a sziv a semmiségbe – |
|
|
|