A semmiségbe

Öklömet ráztam és fenyegetőztem a nép nevében: cselekedjetek! mert hogyha… s elborult szemem vörösben fürdette már a tájat, felleget. Nem fenyegetőzöm, az ökleim már nem rázom én, legyintek csöndesen. Egy sóhajtás bújt ott ki ujjaimnál, gyáván, hogy észre már én se vegyem. Feszültségmérőből a víz, szivemből hová futott le, országom, heved? Lantom alatt az öblös völgy, a zengő hangszekrény néma, mint ha megrepedt. Akad a szó, mely ajkamon át nemrég sípolva, vésszel teli tört elő – Halottas háznak verjem fel a csendjét? vagy a tiéd, országos temető? Ha lázíthatnék, oh ha volna még kit, életre téged, nemzetem, magyar! – Már panaszolja az idő ütésit recsegő káromkodásaival az őszi erdő – népem hangtalan hull, repül az őszi árkokba, az égre – Mint rőt levél, mely leng még, utolsóul: remeg, dadog a sziv a semmiségbe –