Micsoda alkony

Ahogy köröttünk minden szó, tekintet és vigyor után egyre közelebb kúszott, szorult a förtelmes halál: – mi szorult, szűkölt bennem is, riadtan? S kényszerített, hogy én a rettegő, boldogságommal és jó napjaimmal velük lenni kivánjak, én a gyáva, osztozni szörnyű végzetükben? Hogy iszonyodva, öklendezve is egymás vállára dőlve velük álljam a szitkozódó arcok, a gúny s röhej szédítő szennyes kavargását – ott fent? Micsoda alkony volt az! Mint hurok hullt az az est a kerek láthatárról – durva ölelésével az antik, örök éjjel! Ó fuldokló sziv, te minden hír után rémülten föl-fölkapkodó, milyen vonzalom, milyen testvér-kapcsolat rándult körötted, duzzasztott, csavart ájultan végre elhanyatlani? Hanyatlani s éledni mégis aztán egy szörnyű éj, vad meggyaláztatás révületével, mindörökre árván, a régi rokon földön, mely üres váz lett, barbár kisértetek, farkasok tanyája.