Jelek

Juhászodtam már, mint kutya; csábított a csont, meg a tűzhely. A tél lágy zsirral csordula, a nyár meg édes borral, hűssel. Vigasztaltak aztán egy szűzzel, próbáltam is szagát, izét – aztán egyszerre a sirét. Volt már barátom, jóbarát. És pendült nékem is a pengő. Kezdtem megszokni e hazát. Visszaköszönt a tisztelendő; napfénybe játszó enyhe felhő volt szigora, ha korhola – aztán az örvény mosolya. És volt úgy is már, hogy vidám, boldog is voltam; feledgettem a kivégzetteket – talán csak itt nem nyughatnak, szívemben. Pacsirta is szólt már felettem s alattam sétány lett az út, míg észrevettem, hova fut. Fordultam sarkon: merre most? A városvégi jó öreg szél Jobbról-balról arcon csapott, dohogva, hogy hol tekeregtél. Rajtakaptam szívemet, hogy fél attól, mi mást megnyugtatott. Ez volt a jel, jól haladok. Szimatolom a füst szagát, a szegénységét, majd a vérét. Nem adnám a bölcs ostobát, ha végül az enyém is kérnék. Érzem, haj, ifjúságom végét, van úgy: már csak a perceket, amíg magamé lehetek. Míg, mint a kígyó a madarat, a falánk sír nem kezd igézni. Kegyetlen vagyok. Magamat, de téged sem tudlak kimélni, míg szívem utolszor kisérli, miért sorsát nem tűrni, de érdemes volna élnie.