Ráadás

Abban az évben, mikor e verset irtam, szép, hosszú ősz volt. Október utolsó hetében szeplőtlenül fénylett az égbolt. „Elhalasztották költözésük” – írták a lapok –, a beteg rőt fák közt riadtan kerengtek a csízek és vörösbegyek. Izgatott, különös idő. Borzong a kora este már. A reggel dérpaplanból ébred. De köztük nyár volt, régi nyár. Még forróbb, izzóbb. Mint bucsúzó szeretők közt a szertelen, könnyek között is ujra s ujra lobogni vágyó szerelem. Mindennap vártuk: vége már. És ujrakezdődött a játék. Minden nap, mint egy ráadás, úgy érkezett, mint egy ajándék. Nevettünk, hogy lám érteni kezdjük a sóvár véneket. Amíg fogunk merengve zúzta a szőllőt, a túlédeset. Majd nyugtalanul és zavartan, mint rajtakapott kérkedők, úgy nevettünk már… Úgy vigadtunk, mint katonák a harc előtt. Minden új nap… Mint mámorító bizonyosság szállt a csodás őszben a régi sejtelem: az egész világ ráadás. (Háború készült és nekem attól is külön háború. Ki csak életét vesztheti, jó koma azzal már a bú. Pajzsként, és a bucsúra is, hű mosolyom vettem reám. Hogy merre és mint végezém, megtudhattátok azután.)