Ráadás

Abban az évben, mikor e
verset irtam, szép, hosszú ősz volt.
Október utolsó hetében
szeplőtlenül fénylett az égbolt.
„Elhalasztották költözésük”
– írták a lapok –, a beteg
rőt fák közt riadtan kerengtek
a csízek és vörösbegyek.
Izgatott, különös idő.
Borzong a kora este már.
A reggel dérpaplanból ébred.
De köztük nyár volt, régi nyár.
Még forróbb, izzóbb. Mint bucsúzó
szeretők közt a szertelen,
könnyek között is ujra s ujra
lobogni vágyó szerelem.
Mindennap vártuk: vége már.
És ujrakezdődött a játék.
Minden nap, mint egy ráadás,
úgy érkezett, mint egy ajándék.
Nevettünk, hogy lám érteni
kezdjük a sóvár véneket.
Amíg fogunk merengve zúzta
a szőllőt, a túlédeset.
Majd nyugtalanul és zavartan,
mint rajtakapott kérkedők,
úgy nevettünk már… Úgy vigadtunk,
mint katonák a harc előtt.
Minden új nap… Mint mámorító
bizonyosság szállt a csodás
őszben a régi sejtelem:
az egész világ ráadás.
(Háború készült és nekem
attól is külön háború.
Ki csak életét vesztheti,
jó koma azzal már a bú.
Pajzsként, és a bucsúra is,
hű mosolyom vettem reám.
Hogy merre és mint végezém,
megtudhattátok azután.)
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]