A kacsalábonforgó vár

Vidékről érkeztem előző este. Reggel, akár a ruhát, a szokottat, tekintetem körém még úgy kereste, hogy fölöltse a határt, a kopottat, amelyben újra négy hétig forogtam, az ismerős, a tág, lebegő tájat, hol honn vagyok, hol a rongy-röptű porban tikkadtan nyalja szájszélét az állat s ember; de hisz már oly gyakorta szóltam róla – mit emlegessem egyre a hazámat. Egyszóval egy nap óta voltam itt fenn s még most is kicsit oly érzelemmel, mint ki elfogódva először érkezik – Nem szokta még meg a lusta lélek a látható, aránylagos jólétet. Feszengve hordtam, mint kemény, új inget – Midőn látogatóba fel kellett mennem: (mondjuk, olyan mindegy) a Rácdombra. Fülemben és szememben egyre úgy sürgött-forgott még a honi emlék, hogy úgy éreztem, mintha föl a hegyre egyenest a pusztáról mennék, az esti földekről, hol sok esetben a napszámos-listát én készitettem. Ezért ötlött eszembe nyilván nézdelve a jegyet kezemben már bent a hegyvasúti padkán: ha egy parasztfiúnak is tán kedve támadna e kis utazásra, csak a jegyért egy álló napig ásna. Mert nálunk hetven fillér most a napszám. Lehettünk százan vagy százötvenen, aki egy-egy vincellér napja árán keresztbe vetett lábbal, könnyeden hát fölsiklottunk a hegy hátán. Villák, virágos kertek mellett suhantunk; egy lapos tető homokján ifju nők hevertek; arrébb egy árnyékos dió alatt zöld asztalon kártyát kevertek; dúdolt a rádió. Ahogy emelkedtünk, a levegő mind hűvösebb lett s mind ritkább a por és egyre barnábbak az orcák. Mintha a lenti sík poklaiból modern török mennyország körein szálltunk volna egyre feljebb. Vagy – szétnézve a kilátónál – olyan volt ez, mint a varázslak, mit csak a magyar s a vogul népmese ismer tán még egy ázsiai isten iszonyu vagy boldog lakának: mint a Kacsalábonforgó Vár. A bokrok fölé teniszlabdák szálltak és mintegy versenyezve vélük, mint láthatatlan víg madárhad, gömbjei leánykacagásnak. Az szállt feljebb, a nevetésük. Nem ünnep, hétköznap volt. Délután, de félig már az a szép nyári alkony, midőn a kék ég átdérlik ezüsttel s a zöld fény heve csak a fák csucsán lobog, mint húnyó lámpa, szinte füsttel – Hétköznap volt, de tele arcnyi öntött békével, könnyüséggel szétpatakzón, amennyit napba egy vallás se töltött. A megvilágitott falombok között egy kis tisztáson halk zenére s el-kicsillanva, mint az álom, hajadon-csapat pörgött-forgott, elérhetetlen lágy jövőt igézve a hontalanok, férfiak szivébe, mint Dúl lányai a meóti lápon – Lámpionok gyúltak ki egy platánon, szinre lökve egy pizsamás urat, ki hátradőlve, szivarral, kövéren pontosan úgy ült a rőt fényben házának eresze alatt, akár egy kommunista gúnyplakáton. Már fényben égett az egész hegy s percenként feljebb-feljebb szállott s csak én nem feledhettem a vidéket, lent, tán a föld alatt a népet, az országot, mely anélkül, hogy hallott volna mást róla, mint meséket: forgatja, hajtja, vak lovak a malmot, ezt a kerek gyönyörüséget, az élő édent, melynek csúcshegyében a villanyláng több fényt vet, mint például egész Tolna-megyében. Szétnéztem és fölfénylett a szomszéd hegy és aztán még egy. Mint rokon-őrtüzek lobogtak. Százszámra már, mint a lidércek sikongtak, lengtek és forogtak posványain a vak nyomornak minden táján a világmindenségnek. Mi szép ez – gondoltam s: – mi fáradt vagyok én beállni a karba, mely e csillogó körhintának a zenét adja. A nyári vendéglőben hetven vagy nyolcvan asztal csevegve fogyasztja ma azt el amiért… így tünődtem átmenőben, lábbal taposva szinte a konok, csikorgó anyagot, mert én a versben mindig az ilyen nyers valót kerestem, remélve, egyszer mégis felragyog! Egy heti napszám egy vacsora itt, gondoltam szakszerűn hát s már-már lelkesülve képzeltem el a sok finom csöveknek szivattyúit és hajszálereit, amelyek mindezt, mert hisz nincs fölösleg, felhozzák – sokszor áttörve, gyúrva, fölfőzve-lehűtve – azoktól, kik nálunk most a nyálukat nyelik. A kert előtt, ahol hát eszerint naponta egy hidat, kórházat ropogtat s nyal szét e bájos, vidám had és harmincezer halvaszületett kisded jövőjét, állt már a korzó; tapsolt, nevetett a fesztelen menő-jövő nép. Holdfény-árnyékán a falombnak s a padokon halk párok andalogtak, hogy így mondjuk, mások a cukrászdákban társalogtak s ha volt is gondjuk: finom, leszűrt, akár az angyaloknak. Óh költő, keresd a csodát! A rendkívülit, a szokatlant, mely szemnek, szívnek élvet ád, csak azért, mert rá most mutatnak; e boldog nép között például egy kanászt, vagy egy juhászt, egy aratót, aki egykedvűn nyelve a hűs ananászt karszékben otthonosan, most kaparja ki lábujjából a porrátört kalászt – egy új szint, arcot az egyhanguságban, mely tart és úntat ezredéve már! egy gölöncsért, egy bányászt, péklegényt, kik úgy elnéznék, tudom, mit csinál teremtményük ottkünn a nagyvilágban, mint anya messzekerült gyermekét – Kerestem, ám egyet se láttam. Ült, járt, forgott, az egyszínű tömeg, s benne, mint ménesben a holdasok, itt-ott egy nagyság, kit mindenkinek ismerni illett, mint minálunk a bírót, grófot és papot. Igy – meg-megfordulva utánuk – a fennkölt arcú álhirlapirókat, a finnyás kezű ujságfejedelmet, körében munkás és igaz hiveknek, kik helyette zsarolnak. Egy asztalnál két hölgy között kevélyen a nagy állásközvetítő ült hiteles okmánnyal zsebében arról, hogy őrült. Amott – mintha belőle akart volna kortyintani – oly esdő arccal nézett a holdra a szétmetélt kappan felett az ünnepelt szinpadi szerző, hogy már-már attól lehetett tartani, támad saját mondandója. Sátor – mint egy piaci kofasátor – alatt az erről híres „dzsentri” nejét árulta itt is – enyhe fátyol fedé a hölgyet –, mint gyümölcskosárból csippentgettünk lágy kajszi mosolyából. Ám komoly kötést nem eszközölt senki. Amott – de mit folytassam? – Oly egyformák voltak valahogy e sokféle orcák, hogy, mondom, a művészet rajongóját, zavarta szinte már a hasonlóság. Beszéd közt, eladó szüzek lengették lebke kezüket, a vörös körmökkel jelezve ők sose nyulnak mosogatóvízbe. Hát néztem itten e tündér népet, isten kiválasztottjait selyem gatyában-ingben, mely látni engedi a mell s kar szőrzetét s szelíden, mert indulat már rég nincsen e szívben, csupán alázat s szolga-bölcseség – mert e kebelhez nem férhet izgató, írigy szó, ismernek, békés vagyok, engedelmes s oly türelmes, hogy az már arcpirító – nem itélem, csak nézem a világot – magam is gazdag vagyok, vagy annak tarthat, ki nem falhat kalácsot; naponta eszem s ágyban hálok. Hát – mint földnéző küldetésben – az ősposványból fölmerülten abban a tündöklő estében csöndesen én csak arra gondoltam, széttekintve ott körültem: ha egyszer a mocsár feltámad, vagy feltámadna lerontani e ragyogó csodának nagy tengelyét, ezernyi tornyát s úgy, mint a mesék azt is előírják, hogy „fű nem nő”: s „kő kövön nem marad” –: én akkor is majd hallgatag csak félreállok, hogy midőn már minden letűnt sorban, még higgadtabban, tárgyilagosabban tanúságot tegyek, mint folyt az életünk e történet-előtti korban.