A kacsalábonforgó vár

Vidékről érkeztem előző este.
Reggel, akár a ruhát, a szokottat,
tekintetem körém még úgy kereste,
hogy fölöltse a határt, a kopottat,
amelyben újra négy hétig forogtam,
az ismerős, a tág, lebegő tájat,
hol honn vagyok, hol a rongy-röptű porban
tikkadtan nyalja szájszélét az állat
s ember; de hisz már oly gyakorta szóltam
róla –
mit emlegessem egyre a hazámat.
Egyszóval egy nap óta
voltam itt fenn s még most is kicsit
oly érzelemmel, mint ki elfogódva
először érkezik –
Nem szokta még meg
a lusta lélek
a látható, aránylagos jólétet.
Feszengve hordtam, mint kemény, új inget –
Midőn látogatóba
fel kellett mennem: (mondjuk, olyan mindegy)
a Rácdombra.
Fülemben és szememben egyre
úgy sürgött-forgott még a honi emlék,
hogy úgy éreztem, mintha föl a hegyre
egyenest a pusztáról mennék,
az esti földekről, hol sok esetben
a napszámos-listát én készitettem.
Ezért ötlött eszembe nyilván
nézdelve a jegyet kezemben
már bent a hegyvasúti padkán:
ha egy parasztfiúnak is tán
kedve támadna e kis utazásra,
csak a jegyért egy álló napig ásna.
Mert nálunk hetven fillér most a napszám.
Lehettünk százan vagy százötvenen,
aki egy-egy vincellér napja árán
keresztbe vetett lábbal, könnyeden
hát fölsiklottunk a hegy hátán.
Villák, virágos kertek
mellett suhantunk; egy lapos tető
homokján ifju nők hevertek;
arrébb egy árnyékos dió
alatt zöld asztalon kártyát kevertek;
dúdolt a rádió.
Ahogy emelkedtünk, a levegő
mind hűvösebb lett s mind ritkább a por
és egyre barnábbak az orcák.
Mintha a lenti sík poklaiból
modern török mennyország
körein szálltunk volna egyre feljebb.
Vagy – szétnézve a kilátónál –
olyan volt ez, mint a varázslak,
mit csak a magyar s a vogul népmese ismer
tán még egy ázsiai isten
iszonyu vagy boldog lakának:
mint a Kacsalábonforgó Vár.
A bokrok fölé teniszlabdák szálltak
és mintegy versenyezve vélük,
mint láthatatlan víg madárhad,
gömbjei leánykacagásnak.
Az szállt feljebb, a nevetésük.
Nem ünnep, hétköznap volt. Délután,
de félig már az a szép nyári alkony,
midőn a kék ég átdérlik ezüsttel
s a zöld fény heve csak a fák csucsán
lobog, mint húnyó lámpa, szinte füsttel –
Hétköznap volt, de tele arcnyi öntött
békével, könnyüséggel szétpatakzón,
amennyit napba egy vallás se töltött.
A megvilágitott falombok
között egy kis tisztáson halk zenére
s el-kicsillanva, mint az álom,
hajadon-csapat pörgött-forgott,
elérhetetlen lágy jövőt igézve
a hontalanok, férfiak szivébe,
mint Dúl lányai a meóti lápon –
Lámpionok gyúltak ki egy platánon,
szinre lökve egy pizsamás urat,
ki hátradőlve, szivarral, kövéren
pontosan úgy ült a rőt fényben
házának eresze alatt,
akár egy kommunista gúnyplakáton.
Már fényben égett
az egész hegy
s percenként feljebb-feljebb szállott
s csak én nem feledhettem a vidéket,
lent, tán a föld alatt a népet,
az országot,
mely anélkül, hogy hallott
volna mást róla, mint meséket:
forgatja, hajtja, vak lovak a malmot,
ezt a kerek gyönyörüséget,
az élő édent, melynek csúcshegyében
a villanyláng több fényt vet,
mint például egész Tolna-megyében.
Szétnéztem és fölfénylett
a szomszéd hegy és aztán még egy.
Mint rokon-őrtüzek lobogtak.
Százszámra már, mint a lidércek
sikongtak, lengtek és forogtak
posványain a vak nyomornak
minden táján a világmindenségnek.
Mi szép ez – gondoltam s: – mi fáradt
vagyok én beállni a karba,
mely e csillogó körhintának
a zenét adja.
A nyári vendéglőben
hetven vagy nyolcvan asztal
csevegve fogyasztja ma azt el
amiért… így tünődtem átmenőben,
lábbal taposva szinte a konok,
csikorgó anyagot, mert én a versben
mindig az ilyen nyers valót kerestem,
remélve, egyszer mégis felragyog!
Egy heti napszám egy vacsora itt,
gondoltam szakszerűn hát s már-már lelkesülve
képzeltem el a sok finom csöveknek
szivattyúit és hajszálereit,
amelyek mindezt, mert hisz nincs fölösleg,
felhozzák – sokszor
áttörve, gyúrva, fölfőzve-lehűtve –
azoktól,
kik nálunk most a nyálukat nyelik.
A kert előtt, ahol hát eszerint
naponta egy hidat, kórházat
ropogtat s nyal szét e bájos, vidám had
és harmincezer halvaszületett
kisded jövőjét,
állt már a korzó; tapsolt, nevetett
a fesztelen menő-jövő nép.
Holdfény-árnyékán a falombnak
s a padokon halk párok andalogtak,
hogy így mondjuk,
mások a cukrászdákban társalogtak
s ha volt is gondjuk:
finom, leszűrt, akár az angyaloknak.
Óh költő, keresd a csodát!
A rendkívülit, a szokatlant,
mely szemnek, szívnek élvet ád,
csak azért, mert rá most mutatnak;
e boldog nép között például egy kanászt,
vagy egy juhászt, egy aratót, aki
egykedvűn nyelve a hűs ananászt
karszékben otthonosan, most kaparja ki
lábujjából a porrátört kalászt –
egy új szint, arcot az egyhanguságban,
mely tart és úntat ezredéve már!
egy gölöncsért, egy bányászt, péklegényt,
kik úgy elnéznék, tudom, mit csinál
teremtményük ottkünn a nagyvilágban,
mint anya messzekerült gyermekét –
Kerestem, ám egyet se láttam.
Ült, járt, forgott, az egyszínű tömeg,
s benne, mint ménesben a holdasok,
itt-ott egy nagyság, kit mindenkinek
ismerni illett, mint minálunk
a bírót, grófot és papot.
Igy – meg-megfordulva utánuk –
a fennkölt arcú álhirlapirókat,
a finnyás kezű ujságfejedelmet,
körében munkás és igaz hiveknek,
kik helyette zsarolnak.
Egy asztalnál két hölgy között kevélyen
a nagy állásközvetítő ült
hiteles okmánnyal zsebében
arról, hogy őrült.
Amott – mintha belőle akart volna
kortyintani – oly esdő
arccal nézett a holdra
a szétmetélt kappan felett
az ünnepelt szinpadi szerző,
hogy már-már attól lehetett
tartani, támad saját mondandója.
Sátor – mint egy piaci kofasátor –
alatt az erről híres „dzsentri”
nejét árulta itt is – enyhe fátyol
fedé a hölgyet –, mint gyümölcskosárból
csippentgettünk lágy kajszi mosolyából.
Ám komoly kötést nem eszközölt senki.
Amott – de mit folytassam? – Oly egyformák
voltak valahogy e sokféle orcák,
hogy, mondom, a művészet rajongóját,
zavarta szinte már a hasonlóság.
Beszéd közt, eladó szüzek
lengették lebke kezüket,
a vörös körmökkel jelezve
ők sose nyulnak mosogatóvízbe.
Hát néztem itten
e tündér népet, isten
kiválasztottjait selyem gatyában-ingben,
mely látni engedi a mell s kar szőrzetét
s szelíden,
mert indulat már rég nincsen e szívben,
csupán alázat s szolga-bölcseség –
mert e kebelhez
nem férhet izgató, írigy szó,
ismernek, békés vagyok, engedelmes
s oly türelmes, hogy az már arcpirító –
nem itélem, csak nézem a világot –
magam is gazdag
vagyok, vagy annak
tarthat, ki nem falhat kalácsot;
naponta eszem s ágyban hálok.
Hát – mint földnéző küldetésben –
az ősposványból fölmerülten
abban a tündöklő estében
csöndesen én csak arra
gondoltam, széttekintve ott körültem:
ha egyszer a mocsár feltámad,
vagy feltámadna
lerontani e ragyogó csodának
nagy tengelyét, ezernyi tornyát
s úgy, mint a mesék azt is előírják,
hogy „fű nem nő”: s „kő kövön nem marad” –:
én akkor is majd hallgatag
csak félreállok,
hogy midőn már minden letűnt
sorban,
még higgadtabban, tárgyilagosabban
tanúságot
tegyek, mint folyt az életünk
e történet-előtti korban.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]