Istennők költözése

Egyenletesen, mint a tengeren a hullám száguld a hófúvás és fejhangon dalol. Bárkaként föl-leszáll, úszik a göndör pusztán a háromablakos faházikó, ahol Iván Ivánovics, Pjotr Petrovics, a kéklő másolótintától szutykosan könyökig irják eszméiket a Kezdetről, a Végről; ujjukat szakálluk kócába törölik. Észak s Kelet felől fölöttük most vonulnak, megcsalt szerelmesek bús hevével teli, kivert istennői a hitszegő Nyugotnak dús idommal, ahogy a szobrász képzeli… Ott száll haragosan a lángoló Szabadság, arcát tüzesebbre csipte még itt a szél! Báli ruhában van – már jó száz éve szabták –, de tarlót járt a láb, mely alóla kiér. Ott jő a Haladás, ki könyökkel üllőre szeret dőlni iparmúzeumok előtt – Mellette mécsessel a Tudás Terjesztője s a Jog, aki majdnem önpallosába dőlt. Szállnak égő arccal, de vissza mégse nézve, egyik a kis faház csúcsára települ, a másik, mert vacog, a füstölő kéményre; lába között lenéz s könnyezve orrt törül. A többi száll tovább… repül, repül keletre próbálgatván arcán a hajdani varázst; Voltaire volt kedvese már boldogan ölelne egy rongyos kinait, egy vad burját vadászt.