9, Rue Budé

Mint egy igazi költő, e padlás-szobában éltem három évig. Föl-alá járkáltam, hajamat turkáltam s asztalomnak esve egy végtelen verset írtam főleg este. Egy nagy hőskölteményt, amely egyre hosszabb, egyre kegyetlenebb lett és egyre rosszabb. Ugy vívtam vele, mint Szent György a sárkánnyal. Éjről éjre egyre izzóbb harci lázzal dobtam magamat rá, ott a tetők felett ég és föld között, míg a kis nyulánk sziget, Szent Lajos szigete bárkaként recsegett alattunk a szélben s szinte utnakeredt, tajtékos habokon – ahogy a jövendőt képzelik és írják a fiatal költők – Akiért a harc folyt, a szelid porleány hetente változott. Az idők folyamán csendes megadással cserélgette haját, arcszinét, az arcát, lábait, sóhaját – nőtt, majd összement –, mord hőseim mögötte méltó ámulattal bámulhattak össze, ha közöttük büszkén, emelt fővel tova- sietett – mert lelke, a lelke, az soha nem változott semmit, hasonkép hűsége – Egy Kutnyánszky Liza nevü lengyel nőbe voltam szerelmes, majd Germaine Joyeusebe, majd Odette Lacosteba, Levinson Lujzába, Manon De Chambartba, Marie Trépinardba, s a legszebbe, a szép kalapvarró lányba, Orosz Annába és annak a hugába és emlékezetből Leveszy Pannába, legtöbbjükbe, sajna, egészen hiába.