Éjféli meditáció a legfelső emeleten
Atyáim Istene! Katolikus Isten! |
Házak lebegnek, mint hajók lent a füstben. |
Az egész külváros, akár egy kikötő. |
Útra készen füstöl, nyüzsög a sok tető. |
Két torony versengve az indulást kongja. |
Álmos vagyok. Uram, vígy az igaz útra! |
Barackpálinkát és sört ittunk az este, |
dalolva, fecsegve… megint bünbe esve. |
De borzongva most im egyre emelkedek, |
önmagam Phönixe zord világod felett. |
Ahogy józanodok, egyre messzebb látok, |
bűnök fertőjének mondom ezt a várost. |
|
Az utolsó kocsi, mint meghajszolt kutya |
iszkol a sinein Újpest felé haza, |
bőgve onnan, hol a mulatók fényjele |
kacsint már csak, mint a Sátán tekintete. |
Oh az a mocsár ott! Oh az a kárhozat! |
Futva jöttem én is. Oh, oh azok a nők! |
négytől tiz pengőig kinálják magukat |
s mit nem sutyorognak még a hátad mögött! |
Ahogyan Velence a tengerre épült, |
ez a város bűnre, förtelemre épült. |
Megálltam utközben. Nagy villamos halak, |
vonatok usztak a Ferdinánd-híd alatt. |
Messze, egyedül, mint nyilt vízen a bója, |
lebeg föl-alá a Bazilika tornya. |
|
Ez hát, ez az élet. Sóhajtozva fogom, |
ölelem itt most az ablak keresztfáját, |
nézem imbolyogni a szomszéd tűzfalon |
kitárt karjaimnak ijesztő nagy árnyát |
s a kapkodó fejét… Oh, hol van a spongya, |
az ecet, hogy tikkadt szomjúságom oltsa? |
Kétellyel, gyanúval töltözött a testem, |
keserűen éget, mit oly vigan nyeltem! |
A gúny, mit e versbe is fonni akartam, |
szivemet hurkolja, fojtja egyre jobban. |
Petroleum, földgáz tört föl úgy a földből, |
ahogy körülöttünk csettintgetve föltör |
szemérmetlenül az ördög buja nyelve, |
hogy a biztos zsákmányt előre izlelje. |
|
Panama! Panama! Oh micsoda példák! |
Az árvák házából kilopták a téglát! |
A kincstári lovak szájából a szénát! |
Még a munkálatok megkezdése előtt |
az egész telepről lelopták a tetőt! |
Családapák gyanús pénzen éjjeleznek, |
pisztolyra gondolnak, ha dörren az ajtó, |
előkelő ifjak kommunisták lesznek, |
micsoda megjegyzés a körmenetekre! |
féktelenül izgat a köruti sajtó, |
halotthamvasztó kell, épp az Debrecenbe! |
egy lakatosmester lányát megejtette. |
Ne szégyeld, hogy könnyek gyülnek a szemedbe. |
|
Látom itt a Dunát, a csillogó vizet, |
melyben nyáron karcsú pogánynők fürdenek. |
Oh úgy fürdenek majd, oh, oh sivalkodva |
igy csapkodják majd a pokol égő habját, |
siratják a napot, mikor hivalkodva |
a hív lelkűeknek combjuk’ mutogatták. |
|
De miért könnyezed te csak a világot? |
Micsoda tetszelgés, kérkedés még most is! |
Sajnáld tenmagadat, ten nyomorúságod! |
Tudod, hova kerülsz? lelked merre oszlik |
és a végső napon mit döntenek róla? |
Nem áldoztál te sem érettségi óta. |
|
|
|