A havazásban

A havazásban egyszerre keményet dörrent az ég és villámfény cikázott – Villám a hóban? – A lovaslegények dalolni kezdtek: alig hallhatóan, húzták valahol hozzá a cigányok – A felhők résén át talán, ahonnan a fény, mint hajnali kocsmáké, áradt? Füleltem, vártam, egy kicsit daloltam s figyeltem újra. Tudtam, álmodom; de honnan ismertem mégis e tájat? E tájat, ezt a fáradt dalt, e sápadt népet, a pusztulás vágyát a szívben! Bódító mámorát a bujdosásnak, futásnak, midőn gondját, mint a gyeplőt, nyakadba dobja sorsodat az isten? Vogulhon! Konda, Szoszva partvidéke, fagy, éhkopp és vad bálványok hazája, hol az őserdőn a szél fésűjébe ember ha száz mérföldenként akad – könnyezve álltam kengyelem vasára. S zuhantam vissza, – a lovak ugorva, mint amikor már hazai irányba, rohantak (nem süppedtek be a hóba), mint habzó tenger tetején repültünk a metsző, éles, fütyülő halálba –