Pokol

Sarkával a kigyó testén, szelid szemét égre vetvén a Szűz nem áll oly nyugodtan, mint te, szép hölgy, e szutyokban forgó földön; bele lábod, lábod nagyujját se mártod. Hova te lépsz, ott a szenny is összeáll és megmerevszik, mint bálterem padozatja jégfénye úgy nyalogatja- falja topánkád, ha rajta áttipegsz, táncolsz kacagva. Bár szakadnál bele térdig, térdig, azután derékig, kebled két kecses hegyéig, bodros fejed tetejéig: nyakuk tekerve remélik, kik mindezt alulról nézik. Kik ott élnek, lent, alattad, hinárjában a mocsoknak, álmukban lábon ragadnak, álmukkal ha fohászkodnak, ha még fohászkodni tudnak, keblednél fogva lehúznak. Ha látnak, csak röhögnek rád, szájuk égő kigyóként ráng, ezer forró kézzel, mint láng, kúsznának tikkadva hozzád, ez a pokol, ha nem tudnád, perzselné, habzsolná szoknyád. Ríjj lovagokat magadnak, kik érted pallost ragadnak, kerubinként oltalmaznak, körülröpdösnek, lakodnak ablakain bedalolnak, sose fogynak, szaporodnak.