|
Egy vogul nyelvtan üres oldalára
| Villám villan – a szteppén át forgószél fut, égve, |
| közepében egy sátánfi bokázik és hegedül – |
| roppan az ég – jámbor esti hazatérők, boruljatok térdre, |
| döngő léptekkel egy baljóslatu isten rohan kelet felől. |
|
| De ellép könnyedén a táj felett, – gyorsan oszlanak a felhők, |
| kiugrik az égre s elkezdi vig táncát az esthajnal csillag. |
| Lent a falu szélén sárgás fényt és gyenge, el-elakadó dalt |
| csurgat a friss estbe egy kis kocsma-ablak. |
|
| Kocsma előtt lóca. Rajta kilenc pogány |
| őrangyal ül, mivel ősi szokás szerint, tisztátalan helyre |
| nem léphetnek ők be – várják gazdáikat, |
| szomoru sorsukat mesélik egymásnak, nekikeseredve. |
|
|
Kásával és apró süteménnyel kérlek – hangzik a szomszédból |
| egy gazda éneke, karjait jajongva az égre emeli – |
|
te hatalmas isten, mulaszd hátfájásom! – fölnyujtja a kását, |
| aztán leereszti, azután megeszi. |
|
| …E törzs vallása az, hogy halála után |
| egy ember egy angyal kiséretében még negyven napig járja |
| régi lakhelyeit, s mit ott elkövetett: rossz tetteit menti, |
| a jókat pediglen az Úr küldöttének bőven magyarázza. |
|
| Igy vonul egy vogul ott a dombon épp egy angyallal vitázva, |
| mutogatnak egy jól-fedő bokor felé… előtte megállnak, |
| pirul a jó vogul, vállát vonogatja… de lám, megegyeznek, |
| egymás tenyerébe csapnak s kéz a kézben hirtelen felszállnak. |
|
| Édes illat terjed. Oly nagy a nyugalom, hogy az istállókban |
| a lovak is hasra feküsznek… kisdedként szuszog a mord bika, |
| a sötétben anyját keresi a borju, – felbőg a bús tehén: |
| egy percre fölriad egész Szibéria… |
|
|
E tájra vágysz, fiú? megunván Napnyugat |
| vad berregéseit s füstfellegbe borult |
| egét: nyugalmadat hiszed, hogy megleled e tájon, mely fölött |
| most visz egy holt szűzet csónakján ép’ a hold…? |
|
|
E tájra vágyom én, vagy ennél is tovább! mennék oly ég alá, |
| hol zúgó homlokom pihenni tudna és feledné keserű |
| emlékeit, e zord, üres világ bamba törvényeit! – ahol |
| beszökne szivembe egy kis szabad derű. |
|
| Lovam lenne, lovam kantárszárát lovam lágy nyakába vetném, |
| távol Európa üvöltéseitől léptetnék egyedül |
| az elérhetetlen őshazába; mennék vágyam után bátran |
| a titkos ősanya felé, kinek képe feledhetetlenül |
|
| szivemben él, kinek öle körül mesék meleg hona reszket! |
| Mennék dúdolgatva, nevetgélve halkan, néha meg-megállnék, |
| visszaintenék még lovamról és aztán tünve-álmosodva |
| lassan én is egy víg mese-hőssé válnék… |
|
|