Óda egy irodalmi ünnepségre

Társak, akik most fűzéres kapuk s virágos lánykák során át vegyültök egy könnyebb, fensőbb, tisztultabb világgal: igaz nagyság és nem-muló dicsőség boldogjaival, kiknek induló mosolyától is kábultan dadog a szív s elernyed –: ó emlitsetek meg engem is, kit sorsom messzezár e szép Elyziumtól… hol, különben, tán méltatlan is lennék én, esetlen kicsiny hiremmel, nagy végtagjaimmal – Ó emlékezzetek rám, emlegessetek, ki száműzötten senyvedek kietlen zúgomban itt, vad Zaj fölött s leláncolt Prométeuszként fürtöm’ borzoló, őrült huzatban, három ugató irógép mellett tépetem nemesb szerveimet bús ügynökök rajától, kik egyre jönnek, nem fogynak soha… Itt élek én, itt pusztulok, de itt is, szép hivatástok magán-másolója, főnökim tüntén, itt is lángolok, gyújtom az aljnép álmatag kedélyét a szent közért és vágynék, társaim, ó vágyom én is osztozni a hírben, tündökleni s hódolni pártfogóink szine előtt és énekelni fennen nemes versenyben és kedvük szerént a bércet, rónát, a habját faló dicső tavat, mit nem láttam soha! Fejedelmi sarj! te nemes, különb! hazám dicsfénye: készpénzt küldj nekem! a nyomorultat – válts meg engemet! Juttass valamit őseink fonák osztozásából – házat adj nekem! egy kies bércet! hol kicsiny családom lepkét s ibolyát kutatva eléldel – Hajolj felém, míg nem késő! A gyors, falánk idővel, mely semmit se tisztel, sőt mindent megrág, úgy ám, légy dacos te jutányos áron – hisz a kis hal is hal – halhatatlanítsd idején neved!