| Szerény életed ki ismerte? |
| Mi fájt, mi volt jó néha? – Egyedül |
| én tudtam azt, én tudom még ma is: |
| ismertelek; ezt kaptam örökül. |
|
| Ha van, mi oszló testedet túléli: |
| énbennem él az s nem halhat meg ott. |
| Mosolygok és lágy, tétova útjáról |
| megismerem ajkamon mosolyod. |
|
| Két éve, hogy meghaltál. Akkor is |
| meg-megjelensz, ha nem idéztelek. |
| Itt lapulsz bennem. Az utcán soká |
| néztem ma is a varrógépeket. |
|
| Ilyet szerettél volna. Szomjasan |
| kutatnám egyre: mi van, mi maradt |
| belőled itt még? Szívemet fülelve |
| idézgetem kis tájszavaidat. |
|
| Dadogásodat, ha munkát kerestél, |
| szívedet, mely torkodban dobogott! |
| Dobogó szívvel az öreg, magányos |
| munkásnők életére gondolok, |
|
| kik műhely után otthon, egymaguknak |
| nem főznek semmit, be sem fűtenek, |
| csak várnak s még az ágyból is kifutnak |
| megnézni: nem kaptak-e levelet. |
|
| Akiknek egy reményük, egy fiuk |
| maradt, de attól sem jő semmi hír; |
| ha ír is néha, soha önmagáról: |
| bonyolult tervekről, teóriákról, |
| forradalmakról, népjogokról ír. |
|
|