Ó, édes betegség

Már csak akkor vagyok költő, akkor szabad,   mikor beteg vagyok, szürke ruháimmal levetem sorsomat   akár az angyalok. Akár az angyalok, akár a kisdedek,   akár a gazdagok, várom pislogva a bókot, szeretetet   és az áldozatot. Mint az üdvözültek egy ingben heverek   s a vánkosok puha felhőiből nézem a földi életet,   nem is oly mostoha… Ó édes betegség, ó áldott nyavalya,   egyetlen ürügyem élni ahogy élni álmodtam valaha   csak a dalhoz hiven, csak ama szép gondhoz: könnyíteni mikép   tudnám e nép sorsát, elgondolok máris példaként egy vezért,   zászlót, győztes csatát. Könyvet, metszeteket lapozok, egyiken   vig paraszt-had forog, pajzán csapongásuk’ elnézem kegyesen   és velük vígadok. Egyszer a téli nap, egyszer feleségem   kacsint be, rámnevet, trónusomhoz oson, levest hoz, féltérden   könyörgi kegyemet. Igy volna élni jó, költőnek ez dukál,   dukálna legalább, egy aggódó múzsa, mély csend s lábainál   féltérden a világ. Köröttem méz s befőtt, mit anyósom hoza.   – Jöjj Múzsám, lépj elő, izzó homlokomon költői korona   a vizes keszkenő. Dicsérjük végzetem, mely egy kis lázzal ím’   kulcsot, jelszót adott kiszökni a láncos munka vaskapuin,   élvezni a napot, napot, szabadságot, nyögve is boldogan,   hogy lám semmi se köt, szállhatok szabadon, adósság, hivatal,   torz jelenünk fölött! Édes kóstoló ez, kedvesem, énnekem   édes vigasztaló ama percre, midőn kiszállok hirtelen   majd minden lánc alól; jó kaptató, ha nem ad a világ körém   mégse szabad határt, kalauzom gyanánt hívjam én is a vén   kapitányt, a halált!