Reggeli meditáció

Ki annyit hazudtál, ne hazudozz többet. Ne tettesd, hogy árnyak, illatok követnek, hősök hörgései, magas kisértések! Nem követ és nem hí senki; a költészet nem arra való, hogy elámítsd a népet, vagy magadat akár. Egyszerű a világ; amit két szemed lát, ép elég dolgot ád. Ragyognak a tárgyak. Nyald meg a ceruzád. Lent a kapualjban a házmester neje üvöltöz, nem tudja, hol a szemüvege. Kezében a hirlap, a lapban a hirek cincogva dugdossák egymáshoz fejüket. Sűrű rejtekéből egy cukrász halála ravaszul hunyorog a csodakutyára, mely egy féltékeny férj és egy árviz között két fejét maga is csodálja szerfölött. A szemüveg, amely ez álnok világra fényt vethetne, ott van az ablakrámába. Ott csillog, ott szemez a reggeli nappal, mely a tetőn prüszköl, mint haragos macska. Igy éled a világ, csodálatos élet! folytatásaikkal a friss jelenségek igy villannak eléd s vesznek egérutat, nem láttatva mást, csak gúnyoló farkukat. Hosszu árnyék kúszik a kapún most, végén egy elkeseredett házalót cipelvén. Kiált a házaló, szétszaglász, kiballag s most már ő vonszolja a csalódott árnyat. Ki volt ez? Micsoda boldogtalan lélek,   micsoda testté lett szimbólum, sejtelem? – mily haragos isten megtestesült átka, mely elbődült itten – sajnos, oly hasztalan e hitetlen házban, akár a próféták egykor a pusztában. Elhangzott, elnémult; folyik tovább ujra békén a teremtés ezer babra-dolga. Átveszi uralmát a tavaszi idény, kirakja üzletét a nyirkos udvarra: szines rongyot, gombot, egy összetört edény fehér cserepeit s öt sápadt fűszálat… Látszat ez a világ, olcsó, hiu látszat.   Atya, Fiú, Szent- Lélek oltalmazzon mindnyájunkat ittlent.