Szegénység, örökös éhség

Mi oly szegények voltunk Cecén, hogy az már szinte tréfa volt! Nagyanya az utcán minden korhadt faágért lehajolt; egy szalmaszálért lehajolt. Megesett, hogy főzés közben a tűz egyszerre kialudt s a család ifjabb tagjai egy kis csutáért benyargalták a fél falut. Oly szegények voltunk, szemünk a földön folyton ide-oda járt. Déltől fogva, mint megszállottak gyüjtögettük a vacsorát, venyigét, sót és krumplit hajszoltunk és ha más nem akadt, megfőztük levesnek a kéthetes kenyérhéjakat. Gyüjtöttünk egyre. Ó gyüjtési őrült szenvedély! Hazahordtam, amit csak leltem, bárhol, bármit is leltem én: szegeket, ócska sámfát, rossz bögrét, régi kalapot, elkopott seprüt, tollat, csontot, nálunk mindennek helye volt. Szegények szenvedélye, sarkaló önzés, érzem én örökre bennem égsz már, örök időkre! a szegény lázával nézem én a földet, téged is fényes gondolat, ragyogó eszme – tán azért, mert nem kérik tőlem áradat. Ó, legparányibb villanásod drága kincsem nékem! Tellene fejem rogyásig, ahogyan rég padlásunk szellős belseje, szent zsugoriság: dicsőség vágya: gyönyörű éhség – mint magas gyümölcs felé kapna a nap után kezem és véle sóvár népemé.