Munka után

Munka után egy röpke óra még marad; erkélyen ülök, húnyó nap alatt, a városszélen, honnan már lehet látni borongó pannon hegyeket. Zöld réteket és távcsövömön át kocsit, lovat, gémeskút ágasát, sőt egy ekét is… kék vasán a fényt, úgy nézem azt a lenge tüneményt, a nap csókját, mit az acélra vet, mint messzi, édeni jelenetet. Úgy követem a férfit ott, aki egykedvűen végzi dolgát. Hallani vélem lépteit, ostorát, ha int, a lovak párás fujtatásait, a frissen futó, sziszegő vasat s a föld sóhaját, ahogy széthasad. …Boldogabb volnék most, ha én is ott, az ekénél, a földnél maradok? Fáradt vagyok. Már alkonyul. Szemem tüzel, vakul, lezárul könnyesen. Vágtatva jő a porzó út felett egy fürge kis szél, asztalomra csap, kutat, dohog, becsapja könyvemet, vinné az üres papírlapokat. Csak hallom e zajt, pillám sem nyitom, ringatózom szép hazugságomon, a reményen, hogy van út vissza még, lehet sorsomból mentő hasadék, rés, melyen visszafuthatok oda – hova? Ó a szív tudja csak, hova! Egy istállóba! egy rosz nyoszolya vén deszkáira! – hol még vágyni úgy tudott, ahogy itt már csak fájni tud – így állva bosszút a bántalomért, mely tegnap is ért és máma is ért.