Külváros

Gyanús kartársak, szomjas némberek közül a költő végre hazabaktat; méri magán, mint hőmérőn, melyet beteg és nyirkos test hevébe dugtak, a bűnt, a bűzt, az undort, undorát, a lázt, lázálmait e külnegyednek, hol az ember is úgy kúszik tovább, ahogy az álmok népei lebegnek. Ez hát a föld, amelyen énekelnem himnuszt rendeltél – szól és föltekint. Mögötte tolvaj lép. Emitt rekedten két korhely áldja a rend őreit. Arrébb egy lámpa dicsfénye alatt több hölgy mereng, akár hajóra várna. Ám ezt, bocsátva mély sóhajokat már a lépcsőház ablakából látja, dalnokunk, hol újból s újból lenézve dús ihletével feljebb félve hág; minél magasabb régiókba ér fel, annál kisértőbb: vesse le magát. De mindez ködlő bosszúvágy csupán. Egy hősi álom! Tündöklő regény-vég! Élni fog, tudjuk. Annyija után ízenként tépi ronggyá a szegénység. Vidám hangokkal mint vadász-sereg, jön a razzia rendes karavánja. Aztán a hajnal. Vad érdemjelet, rőt koszorút vág poros ablakára.