Nem menekülhetsz

Lenéztünk a hajógépházba, ahol a dugattyúk között a fűtők futkostak pucéran s vörösen, mint az ördögök; a forró lég mintha valóban pokolból zúdult volna ki – Micsoda munka!… „Megszokták már”, szólt könnyedén mellettem valaki. Nyugszéken ültem a hajón már, csukott könyvemmel térdemen; kétfelől kéklő hegyek úsztak, ápolták megfáradt szemem. Dombok és felhők… megiratlan vers volt ez is, az utazás, futó képeit lágy ütembe fonta a lenti tompa dohogás. Úsztam a vízen, fönt a fényen, boldogan, hogy felül vagyok, költői szintjén a világnak, amely alattam békétlen dohog, izzad és köpköd fuldokolva – – Megszokták… – nyugtattam magam – Megszokták? – nyilalt belém ekkor a múlt fagyasztó éllel, gúnyosan. Megszokták? – Meg tudtad te szokni – (volt benne részed) – a kapát? Emlékszel? Emlékezz apádra! mit szokott ő meg? A halált! Sorsa derekán mit szokik meg mind-mind – (hisz tudod) – a szegény? Kinlódva jártam föl-alá már a hajó lüktető födélzetén. – Bolond vagy – sziszegtem magamban. – Áruló! az vagy, semmi más! – csattan egy másik hang szivemben s tagolta egyre rá a dohogás. – Áruló! Hazug! Nyomorult vagy! Lapuló bérenc!… – Ha megint alul kerülnél, a fűtőkhöz: megszoknád azt a fojtást, azt a kínt?… A korlátnak dőlve vivódtam s úgy éreztem, mintha apám fűtene lent, mint rég fűtött is napszámra a gróf birtokán. Mintha apám és minden ősöm dohogott volna ott alant, jajongott volna föl a sírból – Verte a rengő padló talpamat. Néztem kapkodva a vizet, a futó tájat, mintha velem már nem is ez a hajó futna, hanem a dohogó történelem. Mintha dühöngve, hányingerlőn az rázna, könyörtelenül tagolva a szót: nem feledhetsz, nem menekülhetsz – bárhová kerülj!