Nem menekülhetsz
Lenéztünk a hajógépházba, |
a fűtők futkostak pucéran |
s vörösen, mint az ördögök; |
a forró lég mintha valóban |
pokolból zúdult volna ki – |
Micsoda munka!… „Megszokták már”, |
szólt könnyedén mellettem valaki. |
|
Nyugszéken ültem a hajón már, |
csukott könyvemmel térdemen; |
kétfelől kéklő hegyek úsztak, |
ápolták megfáradt szemem. |
Dombok és felhők… megiratlan |
vers volt ez is, az utazás, |
fonta a lenti tompa dohogás. |
|
Úsztam a vízen, fönt a fényen, |
boldogan, hogy felül vagyok, |
költői szintjén a világnak, |
amely alattam békétlen dohog, |
izzad és köpköd fuldokolva – |
– Megszokták… – nyugtattam magam – |
Megszokták? – nyilalt belém ekkor |
a múlt fagyasztó éllel, gúnyosan. |
|
Megszokták? – Meg tudtad te szokni |
– (volt benne részed) – a kapát? |
Emlékszel? Emlékezz apádra! |
mit szokott ő meg? A halált! |
Sorsa derekán mit szokik meg |
mind-mind – (hisz tudod) – a szegény? |
Kinlódva jártam föl-alá már |
a hajó lüktető födélzetén. |
|
– Bolond vagy – sziszegtem magamban. |
– Áruló! az vagy, semmi más! – |
csattan egy másik hang szivemben |
s tagolta egyre rá a dohogás. |
– Áruló! Hazug! Nyomorult vagy! |
Lapuló bérenc!… – Ha megint |
alul kerülnél, a fűtőkhöz: |
megszoknád azt a fojtást, azt a kínt?… |
|
A korlátnak dőlve vivódtam |
s úgy éreztem, mintha apám |
fűtene lent, mint rég fűtött is |
napszámra a gróf birtokán. |
Mintha apám és minden ősöm |
dohogott volna ott alant, |
jajongott volna föl a sírból – |
Verte a rengő padló talpamat. |
|
Néztem kapkodva a vizet, a |
már nem is ez a hajó futna, |
hanem a dohogó történelem. |
Mintha dühöngve, hányingerlőn |
tagolva a szót: nem feledhetsz, |
nem menekülhetsz – bárhová kerülj! |
|
|
|