Visszhang

Csak úgy a szélén megkavartam egy kicsit ezt a kis vizet, ezt az álló, az ég tudná, mért magyarnak zengett életet.   Hogy fintorog, az új merénylőt hogy fojtaná, hogy sistereg! mélyében mintha a szél atyja lakna, egy akol fergeteg. Ámulva állok eszközömmel. No lám, hát igaz a mese? Ezt rejti egyre még a ringó napfény aranyos szőttese?   Megtiszteltetve nézdelem a csodát, mely velem esett: derék szál medvék, ordasok lettek a fák hátam megett. Jő innen, onnan is a visszhang, vádját új szókkal sziszegi. – Áruló – hallom – mérgező! – majd: fajvédő: – s rá: bolseviki!   Micsoda kardal. Visszanézzek? Szegény, öreg kisértetek! Ép a magyar pirulna bennem, ha harcba szállnék véletek.