Ozorai példa

A Válasz-nak Ötven huszár volt akkor a Szabadság, annyi volt itt a nemzet, a magyar. És szembe, hozván a császár parancsát tízezer fő, tizenkét ágyuval végig a völgyön, a Sió lapályán rohamra készen – középen a híd. Egy fél országrész fordul vérbe-lángba, ha az a hídfő, az is elesik. Oh sármelléki törpe Thermopílé – Haloványul a legendás görög merészség és ravaszság a huszárok merészsége és nagy esze mögött. Megindultak – nem le, az ellenségre: a hegyre föl és másfél napon át kerülgették, csak járták körbe-körbe a vén Kálvária-hegy derekát. A hegy mögött, mint színfalak mögött, még csizmát és csákót is cseréltek ők. Előbb huszárok, most bakák vonultak a hüledező ellenség előtt, mely várta, várta rettegve, mikor dől nyakába az a tenger népözön. Húsz tűznél főzték a gulyást a lányok a másik hegyen, a Tükörcsösön. Megdördült ott lenn végül is az ágyú, hetedhatárig körözve szavát. Kihullt a sorból fenn egy-egy huszár, de a többi csak járt, csak vonult tovább. Míg fel nem tüntek baltákkal s üvöltve, mint a nádasok csikasz kölykei, a pusztaiak… s a szemközti dombon: Dégről Perczel, Szilasról Görgey! Szorító, Lődöző, egy-két dülőnév hirdeti csak, mi történt azután. Minthogyha ott lettem volna, merengve ülök az őszi, vén Kálvárián. Vadászkutyám elnyulva vár, a puskát papírral cseréltem föl térdemen. Nem a cserjésnek, fent az őszi égnek bozótját kémleli tekintetem. Hegyre kerültünk… vagy hegyre szorultunk, barátaim, de megritkult sorunk! S be védtelen, jajt-zümmögő alattunk az édes ország, melyért harcolunk; s be ingatag a hídfő és be hangos az ellenség!… hogy tódul már felénk! Még rejti gyáván – változik a harcmód – de látom én már minden fegyverét! Nem hull golyó még ránk. De hogyha hull is, ha a veszély, mint zápor megered: játsszuk már végig halálos mosollyal a ríkató-vidító szerepet. Nevetnünk kéne, hogy vagyunk, megyünk még ezrek dalaként fújva énekünk – Ha lesz jövő: hadat talál helyünkön – Legyőzhetetlent, ha mind itt veszünk.