Dózsa György beszéde a ceglédi piacon

Ha a nemes útra indul, ha megtér a hosszu útról, mikor elmegy, mikor megjön sír a paraszt kint a földön. Ha a nemes lakomázik, ugrál vígan, parolázik, lódit serleget a falra, a paraszt jajdul föl arra. Ha a nemes szomorkodik, halálról ha gondolkodik, térdre zöttyen, úgy bókolgat, klastromot rak a papoknak, akár búsul, akár vidul, lány után, ha kukurikul, kezesíti kösöntyükkel, fizetni a parasztnak kell. Ha böjtöl, ha házasodik, ha beteg, ha szaporodik, nyaka közé a parasztnak újra új adót akasztnak. Még akkora, mint az arasz, nyögi terhét már a paraszt, ér alig tizenkét tavaszt, érzi ustorát a paraszt. Ha a birtokán tanyázik, lovat ugrat, agarászik, míg csak a föld hátán lépdel, rajtunk jár sok háznépével. Átkot hoz még halottan is, lopó, csaló, rabló, hamis, fejére ha száll malaszt is, a paraszt fizeti azt is. Kis sorsomból magas polcra léptem én világos dombra, szertenéztem, hogy ott álltam, mást se láttam a világban. Nyílott szájunk jajpanaszra? dögölj, rugtak a parasztba, korbács pattant, a torokba rekedt a szó, fojtogatva. Na, nem értjük a beszédet! Elég is ennyi, testvérek, balta, csép, már hadarólap magyarázza igazunkat. Vérszopó, dög, elég ennyi, farkasféreg valamennyi, testvéreim, – hajlokát is, szélbe szórjuk a porát is! Segél Krisztus minket! * Elképzelem, így szólt s nagy bajszát törölve, néz a futó égre, majd a zajló földre. Homlokán a harag rőt koszorújával s szinte tántorogva nehéz igazával indul Temesvárra süllyedni jeltelen, szörnyű mocsaradba, magyar történelem! S mint egy barát írta harcairól szólván: nyomában ott tolong százhúszezer sátán.