Két március

1 Hab a szájon, a rügy, a hús forrja tajtékkal újra nedvét. Fujja füttyöngve március szoknya- és trónborító kedvét,   pisszeg – riadtan fordulok   hátra (ó, hátra, nem előre!),   míg az új s régi trónusok   hetykén feszülnek: mindörökre! Ó, kamasz, csupa-reggel század, a hegyeken át postakürttel utazó eszmék, tervek, vágyak, s ti naiv arcok, tele tűzzel,   jövőbe nézők lelkesen –:   be szégyenlem a rajongástok –   Szabadság, Harc, és Szerelem,   elmultak, mint a dilizsánszok. Mint ósdi fiókok szagát, mint sárgult imakönyvekét, mint foszló menyasszony-ruhák lázát elárvult nénikék:   úgy szimatolom, március,   úgy szívom újra lángja-dús   arccal szeledben azt a kort,   mikor lelkünk szűz ara volt! Zúghat az ünnep; idebenn így ünnepellek, hallgatag. Nézek egy régi könyvet és próbálgatom a szavakat.   Még kér a nép… – és fölmerül   egy arc: most adjatok!… vadul,   ajkát harapva néz körül   s egy ország helyett elpirul.   2 Vannak, akiket pártolt az idő. A láthatárra zajjal feltörő, a hadirendben érkező napok hozzájuk álltak hirtelen mint fölkelt csapatok; kiknek az idő dolgozott, várat vívott és toborzott vidáman, gyúrta a lelkeket s a győzelem eldőlt már ott, a portyázó csatákban. Új március jő, új év – áradó sereg napjával egy új áruló! Ha vannak, kiknek diadalkapu, füstölgő bástya minden pirkadás: nekünk új háború, hullt zászló, dúlt falu. Az idő nekünk rontó hadak és pestis, barátaim, tüz, áradás – s hol a harang s a harangra a kéz? Szikláról nézem kis népünk jövőjét. Reménytelen vagyok – miért hazudnék? Utolsó emelkedésünk az árban, óh, március, csak azért tornyosulsz már, hogy rólad még tisztábban és még messzebbre lássam, mi partjainkból az örvénybe szédült, mit a vetésből visz már piszkosult ár és vinni fog. Mert mi is csak beszélünk.