Az árokparton

Az árokparton tökmagot fogyaszt egy sor magyar: hát itt az ősz megint. Fölöttük kóbor szél böngész, kopaszt egy kis szederfát, arcába legyint. Megtántorul a fácska, reszkető karjaiból gyöngy-olvasó pereg. Pár csöndes áldást morg a mennyre föl: de máskép jámbor lent a kis sereg. Nyirkot súrol a pantallón a kéz s bújna, ha volna meleg otthona. Hozza az ispán már a fizetést. Mért üvölt most is? Füstöt vet szava. Betelt az év; most ülték meg torát. Törlik szájukat illedelmesen. Még egy ütés, egy végső. Nincs tovább. Már foszlanak is szét a réteken. Fénylik a fonnyadt fű. Az ól, a csűr ragyogva izzad és csöpög. Amott egy szántógép a gőzlő domb mögül a ködön át az égre vánszorog. Ez a hazám. Megnézem újra. Ez. Kicsit kopott, ám mégis az enyém. A mezsgye ismer, mint vakot vezet, kitérve minden bucka s rög helyén.