Egy régi városban

 

A feldult város

Éljen, trombitaharsogás –
mily pusztító bevonulás,
ünnepség nékem ez! – falak
repednek, házak omlanak;
hiába van helyén ma más:
csupa rom, csupa rombolás,
hol tekintetem megakad,
erdő foszol, hegy leapad –
Mintha csak ellenőriző
útra, megnézni még mi áll,
ő küldött volna ide, Ő –
én magam lennék az Idő,
maga az örjöngő Halál!
Gránátként tüzes hajnalát
hány ostromló év lőtte rád
óh városom! Mily küzdelem
folyt s aztán dúlás, förtelem!
Oh szegény összekaszabolt
homlokok, arcok; kirabolt
szájak, szemek s ti, kedvesek,
letiport, elhurcolt szüzek –
ne kérdjétek mért hallgatok
s tekintek szorongva körül;
kit megismerek: meginog,
felém lépve, gyors fintorok
között a sír felé röpül!
 

Kóborolva

 

1

Van egy-két hárs is még a fák között,
de egyet sem lelek meg a ligetben.
Illatjuk bárányfelhőként lebeg,
száll ide-oda az éjben felettem.
Az internátusból egy éjszakán
ideszöktem ki; reggelig zokogtam.
Miért? A kínt az ész elrejti már.
A szív, mint kutya nyí, kapar a porban.
 

2

A város végén leülök az út
szélére. Őt, ki már húsz éve vár rá,
őt békítem a kis zsellér fiút,
ki egykor idáig rohant világgá.
Mert itt is átok, megvetés nevelt.
Ha jössz, most állj mellém, hírnév, dicsőség!
Úgy járom be a sok meghitt helyet,
mintha egy arcról könnyeket törölnék.
 

3

Szeretnék hálás lenni. Nem tudok.
Mint pohár bort, úgy tartom föl a fénybe
a sárga multat. Belekóstolok.
Keserű még. Nem üllepedett még le.
 

Búcsú

Mint tengerre vetett rózsák, karikába-kerengve
szállt magasan négy-öt pihenő kis felleg – utolszor
visszatekintvén még a kanyargó gépkocsiból, igy
láttalak, oh Völgység ragyogó koszorúval! – akár ő,
akinek elsüllyedt tündérországa te lettél,
zúgva örök dalt s bút neki, hogy míg él, panaszolva
„hordja szelíd kötelét az elomló szőke hajaknak…”
Szépülj meg, nekem is! Vaskos fájdalmaim ércét,
váltsd tündéri kohódban aranyra! Ha messze leszek majd
s vígaszt, fényt keresek – a Sötétben az égre világlón
zúgja felém is szép üzemed: nagy munka megy itten!
Itt kap az árva palástot, a kiskondás koronát és
kardot a nyurga diák, aki álmaiban hadak élén
küzd, míg népe szabad nem lesz, hős, mint a mesékben…
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]