Egy régi városban
Éljen, trombitaharsogás – |
ünnepség nékem ez! – falak |
csupa rom, csupa rombolás, |
erdő foszol, hegy leapad – |
útra, megnézni még mi áll, |
|
Gránátként tüzes hajnalát |
hány ostromló év lőtte rád |
óh városom! Mily küzdelem |
folyt s aztán dúlás, förtelem! |
Oh szegény összekaszabolt |
homlokok, arcok; kirabolt |
szájak, szemek s ti, kedvesek, |
letiport, elhurcolt szüzek – |
ne kérdjétek mért hallgatok |
s tekintek szorongva körül; |
felém lépve, gyors fintorok |
|
|
Van egy-két hárs is még a fák között, |
de egyet sem lelek meg a ligetben. |
Illatjuk bárányfelhőként lebeg, |
száll ide-oda az éjben felettem. |
|
Az internátusból egy éjszakán |
ideszöktem ki; reggelig zokogtam. |
Miért? A kínt az ész elrejti már. |
A szív, mint kutya nyí, kapar a porban. |
|
|
A város végén leülök az út |
szélére. Őt, ki már húsz éve vár rá, |
őt békítem a kis zsellér fiút, |
ki egykor idáig rohant világgá. |
|
Mert itt is átok, megvetés nevelt. |
Ha jössz, most állj mellém, hírnév, dicsőség! |
Úgy járom be a sok meghitt helyet, |
mintha egy arcról könnyeket törölnék. |
|
|
Szeretnék hálás lenni. Nem tudok. |
Mint pohár bort, úgy tartom föl a fénybe |
a sárga multat. Belekóstolok. |
Keserű még. Nem üllepedett még le. |
|
|
Mint tengerre vetett rózsák, karikába-kerengve |
szállt magasan négy-öt pihenő kis felleg – utolszor |
visszatekintvén még a kanyargó gépkocsiból, igy |
láttalak, oh Völgység ragyogó koszorúval! – akár ő, |
akinek elsüllyedt tündérországa te lettél, |
zúgva örök dalt s bút neki, hogy míg él, panaszolva |
„hordja szelíd kötelét az elomló szőke hajaknak…” |
Szépülj meg, nekem is! Vaskos fájdalmaim ércét, |
váltsd tündéri kohódban aranyra! Ha messze leszek majd |
s vígaszt, fényt keresek – a Sötétben az égre világlón |
zúgja felém is szép üzemed: nagy munka megy itten! |
Itt kap az árva palástot, a kiskondás koronát és |
kardot a nyurga diák, aki álmaiban hadak élén |
küzd, míg népe szabad nem lesz, hős, mint a mesékben… |
|
|
|